Tartalom:
3. o.: Minden földi gondod megoldódik; (Ketykó István verse)
4.-7. o.: Hattyú-dal; (Pongrácz Ángnes versei)
8.-11. o.: Mire a postás csenget; Az ifjúság emlékére; (Kovács T. István írásai)
12.-13. o.: Istenjárás; Egészen enyém; (Móritz Mátyás versei)
14.-15. o.: Évadzáró; Merlin búcsúja; (Végh Tamás versei)
16.-18. o.: A Flórián családról; (Végh József helytörténeti írása)
20.-21. o.: Szemnyitás; Ima; Útra készülőben; Érteném?; Párhuzam; (Handó Péter versei)
22. o.: Inga; (Szájbely Zsolt verse)
24.-28. o.: Negyedik álom; (Százdi Sztakó Zsolt írásai folytatásokban)
30. o.: Betűim; (Demeter Zsolt verse)
32.-36. o.: A túlélés mérlegén: Második rész; (Bíró Pál Tibor írása folytatásokban)
38. o.: Epe-gram, ma 2009 telén; (Borsi István verse)
40.-41. o.: Nagy népi piercing; Szójabab védőbeszéde; (Forgács Miklós írásai)
42.-44. o.: Szabadság helyett; Gyermekkori emlékeim; Tanyai emlék; (Zsitvainé Borsos Irén írásai)
46.-35. o.: Most látható a természetben 2. rész; (Balog István természetismereti rovata)
54.-55. o.: Auditor: Gumiangyal, imaraktár, gyóntatósziréna; (Szávai Attila írása)
56. o.: Farsangra; (Székács László verse)
58. o.: Ballagok; (Hörömpő Gergely verse)
60.-63. o.: Felhívás;
64. o.: Pályázat;
E havi számunkat a Tolmácson élő és alkotó Topolcsik Imréné Margitka kisplasztikáival díszítettük.
Minden olvasónak kellemes és tartalmas időtöltést kíván a lap szerkesztője, Karaffa Gyula.
2009. február 10., kedd
2009. január 18., vasárnap
Gagyi, vagy nem gagyi (A kreativitás elmélete)
Minden kornak megvannak a maga skrupulusai a kultúrában is, ám a „gagyi”, s a fogalom jelentése internacionálisnak és kortalannak tűnik. A „magaskultúra” mellett mindig is „vevők” voltak a szélesebb, mondjuk ki, tanulatlanabb, műveletlenebb, igénytelenebb néprétegek, emberek az egyszerűbbnek tűnőre, az „olcsóbbra”, a „ponyvára”, a kommerszre, a szórakoztatóra. Ám számukra a szórakozást, a művelődést a „tömegkultúra”, a televízió kereskedelmi csatornái, az épp futó slágergyanús szerzemények és az éppen aktuális „ponyva trend” adja. Nem bűn az, ha valaki ki akarja kapcsolni magát néhány órára, napra a mindennapok taposómalmából, és ehhez segédeszközöket vesz igénybe, úgymint a szórakoztató zenei műsorok, a sci-fik, vagy krimik, a katasztrófafilmek, vagy akár diznilend. Ám ez csak abban az esetben elfogadható, megérthető, ha az illető, illetők a másik oldalt, a kultúra komolyabb szegmensét is ismerik, vagy legalább halvány sejtésük van arról, hogy a Dallason (megint elővette az egyik kereskedelmi csatorna) kívül vannak pl. Tarkovszkíj filmek is a világon. Ugyanez érvényes a zenében is: Ha valaki Ótós Jocót hallgatja, de tudomása van Lisztről is, s így választja a gagyit, akkor lelke rajta.
Ennél a pontnál már helyben vagyunk! A gagyi térnyerése a különféle művészeti ágakban, zenében, színházban, irodalomban, de a hétköznapokban, az „alkalmazott” művészeti ágakban (városkép, kirakatok, reklámok) is szinte törvényszerű akkor, amikor a közműveltség nagyon mély szinten van. Márpedig ma Magyarországon a Köz műveltségi szintje inkább negatívan értékelhető, mintsem pozitívan.
Magyarországon 20. éve, a „rendszerváltáskor” összeomlott mindaz, amit addig törvényszerűnek, állandónak, és jónak tartottunk. (Ezzel nem azt állítom, hogy a szocializmus 50 évében nem voltak problémák, hogy Kánaánban éltünk! De ennek elmesélése, kibontása egy másik sztori lenne.) Bár pl. az irodalomban és a színházakban is működött a sokszor emlegetett és gyűlölt 3T, ennek ellenére a közművelődésért felelősek sokkal láthatóbb és látványosabb, no meg, hasznosabb munkát végeztek az állandó emberi értékek propagálásában. (Talán a nagy folyamatok kézben tartásához mégsem árt egy erős kéz!?) Anno, 1989-ben, Nyíregyházán éltünk feleségemmel, ahol rengeteg népművelőt ismertem, akik a szó nemes értelmében valóban művelték a népet, minden tevékenységük (munkaidőn túl is) erről szólt, s nagy eréllyel szereztek érvényt elképzeléseiknek, akaratuknak. Mondhatni, nem volt lehetetlen előttük. Nagyon sok íróval, költővel álltam kapcsolatban abban az időben, s róluk is ez mondható el. Általában egy-egy zseninek is mondható költő, író „fejükre nőtt”, vagy épp „kinőtt közülük”, ám ezt senki sem vette zokon, nem érezte e miatt azt, hogy ő maga a középszer lenne. (Örömmel említem, hogy volt szerencsém az egyik zsenit, Ratkó Józsefet ismerni.) Manapság, mikor már „Amerikából bejött a zene”, s vele együtt a kommersz, az igénytelen, a komoly tartalom nélküli alkotások is, (IS kiemelve!) szinte (a megélhetési válság mellett) önértékelési zavarokkal küzd minden egyes, a különféle művészeti ágakban alkotó ember. Mert miért is tart ki még az álmai, a vágyai mellett, miért is hiszi, hogy munkájával akár egy jottányit is sikerül megváltoztatni Magyarország közművelődési helyzetét? Valamikor elindult egy „Művelt nép” mozgalom, aztán a régi, a szocializmushoz (is) köthető dolgokat mindenki elkezdte szégyellni. Így sorra abbamaradtak a jó, a már kipróbált dolgok is, (Egy példa a gazdaságból: Mi szétvertük a termelőszövetkezeti rendszerünket, a lengyelek azóta építették fel a sajátjukat! És működik, sőt, jól működik.) helyüket természetszerűleg a zavaros, a silányabb, a „modern”, vagy az idegenben épp „trendi” vette át. (Pedig az egyszerű parasztember is tudja, az okos nem bont addig, míg nincs helyette más.) Emlékszem, a kilencvenes évek elején, a román forradalom után szabadabban jöttek haza az anyaországba az erdélyi magyarok. A körösfőiek hozták a népviseleteiket, a csizsmát, a kalapot, a ruvákot, a tüszüt s egyebeket, s adták el márkáért a németeknek, olaszoknak, japánoknak, akiknek ez nem a mindennapi élethez kellett, hanem kuriózum, érdekesség volt számukra csupán. Nem vették észre azok a körösfőiek, hogy önmagukból adtak el egy-egy darabot, s helyette felvették a farmerdzsekit, a bézbólsapkát? (Vajon Malonyay lerajzolná így őket?) Bár egyformáknak látszottak a népviseleteikben, nem vették észre, hogy karakterüket, saját arcukat épp akkor vesztették el, hogy igazán egyformává, tucatemberré, „európaivá” akkor lettek, amikor felvették az idegen kultúra kellékeit?
A nemzeti kultúra, a hagyomány, a nemzeti múlt ebben az időben kezdett egyre inkább terhessé válni a gazdasági élet miatt (is) liberalizálódó országban. Mindenki egymással versenyezve akart városiasabb, európaibb, modernebb, korszerűbb lenni. A vidékiség pejoratív fogalommá vált, a népi kultúra relikviái múzeumokba való, vagy habókos egyetemisták által gyűjtött, vagy egy-egy magányos mohikánként dolgozó kézműves által készített kuriózumokká váltak. Így szakadtunk el lassan mindentől, ami a miénk volt addig, s lettünk önként és dalolva „világpolgárokká”, tucatemberekké. (Tisztán emlékszem arra is, amikor nagyanyám nádfedeles, tökéletes állapotban lévő, kényszerből eladott parasztházát kemencéstül, istállóstul eldózeroltatta az új tulajdonos, s helyére egy modern „palotát” húzatott fel.)
Természetesen ez a folyamat magával hozta azt is, hogy az értékvesztett ország zavarosában halászva, mindenféle „modern” irányzat képviselője megtalálhatta a helyét. Ugyan, ez a hely nem járt ki neki, de megtalálta! A színházakban ma már nem csak az a trend, hogy az ismert, a hagyományos, a kipróbáltan sikeres színdarabokat adják elő, hanem újat, új szerzőktől, akár új színházakban. (S néha ezzel a határokat, a közönség tűrőképességének határait feszegetik a rendezők.) A zenében nem az a trend, hogy a népzenénket megismertessük, vagy használjuk, hanem az idegen, a távoli előtt boruljon le a közönség, de sokszor a szakma is. Az irodalomban nem az a trend, a felfogás, hogy a klasszikusok már letettek valamit az asztalra, az idő megrostálta már művészetüket, s csak az arra érdemes maradt meg a kollektív emlékezetben, hanem az, hogy művészetük mára már ósdi, elavult, nem korszerű, nyelvezetük érthetetlen. Helyettük száz és száz új, és önjelölt hérosz jött, akik a szakmát sem voltak hajlandóak megtanulni tisztességesen, ám kóklerséggel, blöffel és állítólagos modernséggel pótolták hiányosságaikat. Mondanivalójuk nincs, az ihlet, katarzis, haza, hazaszeretet szótól kiütést kapnak, de mindenről mindenkinél jobban tudnak… beszélni! Létérdekük, hogy elhitessék az emberekkel, a befogadókkal, az olvasókkal, hogy amit ők csinálnak, és ahogy ők csinálják, az a jó, az az új, az a modern, az az érték! Nem kellett sokat szenvedniük, hogy a hazugságaikat elhiggyék a még „kultúrát fogyasztók”, mert érthetetlen és máig megfejthetetlen módon szinte megdelejezve, álomkórosként követte a nagy többség ezeket a modernkori kulturprófétákat.
Értehetetlen és megfejthetetlen? Ugyan, dehogy! Nagyon is megfejthető, hiszen a történések a közelmúltban játszódtak! Mint ahogy már említettem, kezdődött a dolog a rendszerváltásnak nevezett hatalomváltással. Az új politikai elit úgy „zavarta” el a régit, hogy semmire nem volt rálátása, az ország gazdasági helyzetéről mit sem tudott. Megszerezték ugyan a politikai hatalmat, de a háttérben zajló, főként a gazdasággal összefüggő történésekről halvány gőzük sem volt. (Ha mégis, ha volt, az visszatekintve bűnükként róható fel. Hogy hagyták!) Így egyfajta kényszerhelyzetbe is kerültek. A régi rend nagyon sok vezetőjéről minden elmondható, csak az nem, hogy kultúremberek voltak. Hatalmukat, pozíciójukat sokszor baráti, rokoni, vagy épp elvtársi alapon kapták, szerezték, ahhoz sokszor a legkisebb intellektuális erőfeszítést sem kellett megtenniük. (E téren sem különb a helyzet ma, ne áltassuk magunkat!) S ha egy döntéshozóban, irányítóban, az ország sorsát kézben tartóban nem alakul ki bizonyos igény az intellektusra, a kultúráltságra, akkor bizony igazzá válik a mondás: A fejétől bűzlik a hal.
Magyarországon rengeteg tudatlan, kultúrálatlan, a szellemi javakra igénytelen politikus, és döntéshozó van! Olyanok is akadnak a Magyar Parlamentben, akik még beszélni sem tudnak rendesen, 2009-ben is csak makognak, érthetetlenül, zavarosan. (Megválasztásuk nem csak a saját hiúságukról, karriervágyukról, önkritikátlanságukról mesél, hanem az őket oda helyezőkről, megválasztókról is!) Az ilyen emberről joggal feltételezhető, hogy nem olvas, hogy nem jár színházba, és a TV csatornák közül nem a Dunát, vagy a MTV2-est nézi. S ha önmaga nincs benne ebben a világban, azt nem is tartja értékesnek! És ez adja a legtöbb problémát. Ugyanis, az ilyen ember, ha fajsúlyosabb esetekben döntenie kell, szemrebbenés nélkül a gagyi, az értéktelen mellett dönt majd, az érték, a kultúra, a könyvkiadás, a színházi élet, a komolyabb zene, a művészetek ellenében! Az ilyen embert nyugodtan elnevezhetjük „gagyi ember”-nek!
A „gagyi embert” nem érdekli más, csak a pénz! Az anyagi javak. A „gagyi ember”-nek nincs igénye a szellemi javakra, mert önmagát is puszta matériának, húsnak, ereknek, csontoknak, zsigereknek tartja. Az ilyen embert nem érdekli a kultúra. A művelődés. A Köz művelődése. Mert az ilyen ember individualista, karrierista. Az ilyen emberek hatalmuk fenntartása érdekében kénytelenek elhitetni a többséggel, hogy az a jó, ami olcsó, az a sikeres, aki anyagi javakat halmoz. Az ilyen ember el akarja hitetni a többséggel, hogy mindig az újat kell keresni! Hogy a dolgok lényege a modernizációban van! Hogy ami állandó, ami kipróbált, ami jó, az unalmas! Hogy az izgalmakat kell keresni, az extrémet a normális helyett! És az ilyen ember ehhez minden eszközt megragad, engedélyez magának. (Koronként mást és mást: Hol elpusztít, hol bebörtönöz, hol csak ideológiájával nevetségessé tesz, hol csak a vásárlói, fogyasztói szemléletet erősíti fel irreálisra.) A „gagyi ember” a mai kor terméke? -tehetné fel joggal a kérdést az értő szemlélő. Á, dehogy! Minden korban megvolt és meglesz a „gagyi emberek” sokasága. A kérdés csak az, hogy a társadalom öntudata engedi-e, hogy létszámukkal jelentős többségbe kerüljenek a döntéshozói pozíciókban! Jelenleg, Magyarországon (én azt látom) a döntéshozó pozíciókban bizony a „gagyi emberek” sokasága van. És ezért lehet kérdés egyáltalán mára az, hogy „a „gagyi” (értsd: üres, olcsó, hatásvadász elem) bármely formai vagy tartalmi megjelenése – akár idézet formájában – tárgya, illetve eszköze lehet-e a művészetnek, beemelése, felhasználása ízlésrombolásnak minősül, vagy a művészi szabadság kiterjesztésének?”
A gagyinak sehol sem lenne létjogosultsága! Ám modern korunkban sajnos ez nem így van. A „gagyi emberek” sokasága „dolgozik” (sokszor öntudatlanul) az ügyön, hogy a nemzet szellemi javai megsemmisüljenek, a nemzet tagjainak szemléletmódja anyagias legyen, kultúráltsága minimális szintre zuhanjon, illetve irányítottan csakis azokat a kulturális formákat keresse, amiben a „gagyi ember” anyagilag érdekelt!
Tudom, hogy ezen írásom is egy, a sok „vészharang kondítás” közül. Tudom, hogy annyian kongatjuk ezeket a harangokat nap mint nap, hogy szinte belesüketül az ember a hangzavarba. Ám, akiknek szánjuk, azok bizony MP3-as lejátszójuk fülhallgatójától, vagy sportkocsijuk kipufogóhangjától, vagy plazmatévéjük hangszóróitól, vagy kastélyaik vastag falától, vagy épp hétköznapi gondjaik kiáltozásaitól, a „mindenből a legolcsóbbat” filozófiától nem hallják meg a kondításokat!
Ennél a pontnál már helyben vagyunk! A gagyi térnyerése a különféle művészeti ágakban, zenében, színházban, irodalomban, de a hétköznapokban, az „alkalmazott” művészeti ágakban (városkép, kirakatok, reklámok) is szinte törvényszerű akkor, amikor a közműveltség nagyon mély szinten van. Márpedig ma Magyarországon a Köz műveltségi szintje inkább negatívan értékelhető, mintsem pozitívan.
Magyarországon 20. éve, a „rendszerváltáskor” összeomlott mindaz, amit addig törvényszerűnek, állandónak, és jónak tartottunk. (Ezzel nem azt állítom, hogy a szocializmus 50 évében nem voltak problémák, hogy Kánaánban éltünk! De ennek elmesélése, kibontása egy másik sztori lenne.) Bár pl. az irodalomban és a színházakban is működött a sokszor emlegetett és gyűlölt 3T, ennek ellenére a közművelődésért felelősek sokkal láthatóbb és látványosabb, no meg, hasznosabb munkát végeztek az állandó emberi értékek propagálásában. (Talán a nagy folyamatok kézben tartásához mégsem árt egy erős kéz!?) Anno, 1989-ben, Nyíregyházán éltünk feleségemmel, ahol rengeteg népművelőt ismertem, akik a szó nemes értelmében valóban művelték a népet, minden tevékenységük (munkaidőn túl is) erről szólt, s nagy eréllyel szereztek érvényt elképzeléseiknek, akaratuknak. Mondhatni, nem volt lehetetlen előttük. Nagyon sok íróval, költővel álltam kapcsolatban abban az időben, s róluk is ez mondható el. Általában egy-egy zseninek is mondható költő, író „fejükre nőtt”, vagy épp „kinőtt közülük”, ám ezt senki sem vette zokon, nem érezte e miatt azt, hogy ő maga a középszer lenne. (Örömmel említem, hogy volt szerencsém az egyik zsenit, Ratkó Józsefet ismerni.) Manapság, mikor már „Amerikából bejött a zene”, s vele együtt a kommersz, az igénytelen, a komoly tartalom nélküli alkotások is, (IS kiemelve!) szinte (a megélhetési válság mellett) önértékelési zavarokkal küzd minden egyes, a különféle művészeti ágakban alkotó ember. Mert miért is tart ki még az álmai, a vágyai mellett, miért is hiszi, hogy munkájával akár egy jottányit is sikerül megváltoztatni Magyarország közművelődési helyzetét? Valamikor elindult egy „Művelt nép” mozgalom, aztán a régi, a szocializmushoz (is) köthető dolgokat mindenki elkezdte szégyellni. Így sorra abbamaradtak a jó, a már kipróbált dolgok is, (Egy példa a gazdaságból: Mi szétvertük a termelőszövetkezeti rendszerünket, a lengyelek azóta építették fel a sajátjukat! És működik, sőt, jól működik.) helyüket természetszerűleg a zavaros, a silányabb, a „modern”, vagy az idegenben épp „trendi” vette át. (Pedig az egyszerű parasztember is tudja, az okos nem bont addig, míg nincs helyette más.) Emlékszem, a kilencvenes évek elején, a román forradalom után szabadabban jöttek haza az anyaországba az erdélyi magyarok. A körösfőiek hozták a népviseleteiket, a csizsmát, a kalapot, a ruvákot, a tüszüt s egyebeket, s adták el márkáért a németeknek, olaszoknak, japánoknak, akiknek ez nem a mindennapi élethez kellett, hanem kuriózum, érdekesség volt számukra csupán. Nem vették észre azok a körösfőiek, hogy önmagukból adtak el egy-egy darabot, s helyette felvették a farmerdzsekit, a bézbólsapkát? (Vajon Malonyay lerajzolná így őket?) Bár egyformáknak látszottak a népviseleteikben, nem vették észre, hogy karakterüket, saját arcukat épp akkor vesztették el, hogy igazán egyformává, tucatemberré, „európaivá” akkor lettek, amikor felvették az idegen kultúra kellékeit?
A nemzeti kultúra, a hagyomány, a nemzeti múlt ebben az időben kezdett egyre inkább terhessé válni a gazdasági élet miatt (is) liberalizálódó országban. Mindenki egymással versenyezve akart városiasabb, európaibb, modernebb, korszerűbb lenni. A vidékiség pejoratív fogalommá vált, a népi kultúra relikviái múzeumokba való, vagy habókos egyetemisták által gyűjtött, vagy egy-egy magányos mohikánként dolgozó kézműves által készített kuriózumokká váltak. Így szakadtunk el lassan mindentől, ami a miénk volt addig, s lettünk önként és dalolva „világpolgárokká”, tucatemberekké. (Tisztán emlékszem arra is, amikor nagyanyám nádfedeles, tökéletes állapotban lévő, kényszerből eladott parasztházát kemencéstül, istállóstul eldózeroltatta az új tulajdonos, s helyére egy modern „palotát” húzatott fel.)
Természetesen ez a folyamat magával hozta azt is, hogy az értékvesztett ország zavarosában halászva, mindenféle „modern” irányzat képviselője megtalálhatta a helyét. Ugyan, ez a hely nem járt ki neki, de megtalálta! A színházakban ma már nem csak az a trend, hogy az ismert, a hagyományos, a kipróbáltan sikeres színdarabokat adják elő, hanem újat, új szerzőktől, akár új színházakban. (S néha ezzel a határokat, a közönség tűrőképességének határait feszegetik a rendezők.) A zenében nem az a trend, hogy a népzenénket megismertessük, vagy használjuk, hanem az idegen, a távoli előtt boruljon le a közönség, de sokszor a szakma is. Az irodalomban nem az a trend, a felfogás, hogy a klasszikusok már letettek valamit az asztalra, az idő megrostálta már művészetüket, s csak az arra érdemes maradt meg a kollektív emlékezetben, hanem az, hogy művészetük mára már ósdi, elavult, nem korszerű, nyelvezetük érthetetlen. Helyettük száz és száz új, és önjelölt hérosz jött, akik a szakmát sem voltak hajlandóak megtanulni tisztességesen, ám kóklerséggel, blöffel és állítólagos modernséggel pótolták hiányosságaikat. Mondanivalójuk nincs, az ihlet, katarzis, haza, hazaszeretet szótól kiütést kapnak, de mindenről mindenkinél jobban tudnak… beszélni! Létérdekük, hogy elhitessék az emberekkel, a befogadókkal, az olvasókkal, hogy amit ők csinálnak, és ahogy ők csinálják, az a jó, az az új, az a modern, az az érték! Nem kellett sokat szenvedniük, hogy a hazugságaikat elhiggyék a még „kultúrát fogyasztók”, mert érthetetlen és máig megfejthetetlen módon szinte megdelejezve, álomkórosként követte a nagy többség ezeket a modernkori kulturprófétákat.
Értehetetlen és megfejthetetlen? Ugyan, dehogy! Nagyon is megfejthető, hiszen a történések a közelmúltban játszódtak! Mint ahogy már említettem, kezdődött a dolog a rendszerváltásnak nevezett hatalomváltással. Az új politikai elit úgy „zavarta” el a régit, hogy semmire nem volt rálátása, az ország gazdasági helyzetéről mit sem tudott. Megszerezték ugyan a politikai hatalmat, de a háttérben zajló, főként a gazdasággal összefüggő történésekről halvány gőzük sem volt. (Ha mégis, ha volt, az visszatekintve bűnükként róható fel. Hogy hagyták!) Így egyfajta kényszerhelyzetbe is kerültek. A régi rend nagyon sok vezetőjéről minden elmondható, csak az nem, hogy kultúremberek voltak. Hatalmukat, pozíciójukat sokszor baráti, rokoni, vagy épp elvtársi alapon kapták, szerezték, ahhoz sokszor a legkisebb intellektuális erőfeszítést sem kellett megtenniük. (E téren sem különb a helyzet ma, ne áltassuk magunkat!) S ha egy döntéshozóban, irányítóban, az ország sorsát kézben tartóban nem alakul ki bizonyos igény az intellektusra, a kultúráltságra, akkor bizony igazzá válik a mondás: A fejétől bűzlik a hal.
Magyarországon rengeteg tudatlan, kultúrálatlan, a szellemi javakra igénytelen politikus, és döntéshozó van! Olyanok is akadnak a Magyar Parlamentben, akik még beszélni sem tudnak rendesen, 2009-ben is csak makognak, érthetetlenül, zavarosan. (Megválasztásuk nem csak a saját hiúságukról, karriervágyukról, önkritikátlanságukról mesél, hanem az őket oda helyezőkről, megválasztókról is!) Az ilyen emberről joggal feltételezhető, hogy nem olvas, hogy nem jár színházba, és a TV csatornák közül nem a Dunát, vagy a MTV2-est nézi. S ha önmaga nincs benne ebben a világban, azt nem is tartja értékesnek! És ez adja a legtöbb problémát. Ugyanis, az ilyen ember, ha fajsúlyosabb esetekben döntenie kell, szemrebbenés nélkül a gagyi, az értéktelen mellett dönt majd, az érték, a kultúra, a könyvkiadás, a színházi élet, a komolyabb zene, a művészetek ellenében! Az ilyen embert nyugodtan elnevezhetjük „gagyi ember”-nek!
A „gagyi embert” nem érdekli más, csak a pénz! Az anyagi javak. A „gagyi ember”-nek nincs igénye a szellemi javakra, mert önmagát is puszta matériának, húsnak, ereknek, csontoknak, zsigereknek tartja. Az ilyen embert nem érdekli a kultúra. A művelődés. A Köz művelődése. Mert az ilyen ember individualista, karrierista. Az ilyen emberek hatalmuk fenntartása érdekében kénytelenek elhitetni a többséggel, hogy az a jó, ami olcsó, az a sikeres, aki anyagi javakat halmoz. Az ilyen ember el akarja hitetni a többséggel, hogy mindig az újat kell keresni! Hogy a dolgok lényege a modernizációban van! Hogy ami állandó, ami kipróbált, ami jó, az unalmas! Hogy az izgalmakat kell keresni, az extrémet a normális helyett! És az ilyen ember ehhez minden eszközt megragad, engedélyez magának. (Koronként mást és mást: Hol elpusztít, hol bebörtönöz, hol csak ideológiájával nevetségessé tesz, hol csak a vásárlói, fogyasztói szemléletet erősíti fel irreálisra.) A „gagyi ember” a mai kor terméke? -tehetné fel joggal a kérdést az értő szemlélő. Á, dehogy! Minden korban megvolt és meglesz a „gagyi emberek” sokasága. A kérdés csak az, hogy a társadalom öntudata engedi-e, hogy létszámukkal jelentős többségbe kerüljenek a döntéshozói pozíciókban! Jelenleg, Magyarországon (én azt látom) a döntéshozó pozíciókban bizony a „gagyi emberek” sokasága van. És ezért lehet kérdés egyáltalán mára az, hogy „a „gagyi” (értsd: üres, olcsó, hatásvadász elem) bármely formai vagy tartalmi megjelenése – akár idézet formájában – tárgya, illetve eszköze lehet-e a művészetnek, beemelése, felhasználása ízlésrombolásnak minősül, vagy a művészi szabadság kiterjesztésének?”
A gagyinak sehol sem lenne létjogosultsága! Ám modern korunkban sajnos ez nem így van. A „gagyi emberek” sokasága „dolgozik” (sokszor öntudatlanul) az ügyön, hogy a nemzet szellemi javai megsemmisüljenek, a nemzet tagjainak szemléletmódja anyagias legyen, kultúráltsága minimális szintre zuhanjon, illetve irányítottan csakis azokat a kulturális formákat keresse, amiben a „gagyi ember” anyagilag érdekelt!
Tudom, hogy ezen írásom is egy, a sok „vészharang kondítás” közül. Tudom, hogy annyian kongatjuk ezeket a harangokat nap mint nap, hogy szinte belesüketül az ember a hangzavarba. Ám, akiknek szánjuk, azok bizony MP3-as lejátszójuk fülhallgatójától, vagy sportkocsijuk kipufogóhangjától, vagy plazmatévéjük hangszóróitól, vagy kastélyaik vastag falától, vagy épp hétköznapi gondjaik kiáltozásaitól, a „mindenből a legolcsóbbat” filozófiától nem hallják meg a kondításokat!
2009. január 9., péntek
Megjelent a Börzsönyi Helikon 0812. száma
Tartalom:
3. o.: Emlékeim, akár a jégcsapok; (Ketykó István verse)
4. o.: A költészetről; (Kontra Marika Szvíta verse)
5. o.: A költészetről; (Csapó Lajos verse)
6-8. o.: Jelzálog; (Kovács T. István írása)
10-11. o.: Egy másik karácsonyi ének; Újévi kívánság; (Végh Tamás versei)
12-14. o.: Palackba zárt üzenetek; (Móritz Mátyás versei)
16-21. o.: Werbőczy István, az alsópetényi jogtudós; (Végh József írása)
22. o.: eM.; (Szájbely Zsolt verse)
24-27. o.: Kalliopé kosarából: Egy Szondi almanachról; (Cegléd József Kázmér írása)
28. o.: Földönfutók; (Százdi Sztakó Zsolt verse)
30-39. o.: Most látható a természetben: 1. Január; (Balog István természetismereti rovata)
40. o.: Szükséglet; (Egry Artúr verse)
42-43. o.: Az elmúlt harminc évünk; (Borsi István verse)
44. o.: Szép Mohorában; (Pongrácz Ágnes verse)
46. o.: Egy éve már; (Gere János verse)
48-49. o.: Díszforgács a vitrinben; Nemzeti fejszék, kishitek; (Forgács Miklós írásai)
50. o.: A partról nézve; (Székács László verse)
52. o.: Éjféli óraütés; (Hörömpő Gergely verse)
54-55. o.: Auditor: Lecsókolbász, Caliban, zárlatos bojler; (Szávai Attila írása)
56-59. o.: Könyvajánló;
60-63. o.: Beszámolók;
64. o.: Pályázat;
65. o.: Impresszum;
E havi lapszámunkat a Diósjenőn élő és alkotó B. Kontics Éva festményeinek képeivel díszítettük.
3. o.: Emlékeim, akár a jégcsapok; (Ketykó István verse)
4. o.: A költészetről; (Kontra Marika Szvíta verse)
5. o.: A költészetről; (Csapó Lajos verse)
6-8. o.: Jelzálog; (Kovács T. István írása)
10-11. o.: Egy másik karácsonyi ének; Újévi kívánság; (Végh Tamás versei)
12-14. o.: Palackba zárt üzenetek; (Móritz Mátyás versei)
16-21. o.: Werbőczy István, az alsópetényi jogtudós; (Végh József írása)
22. o.: eM.; (Szájbely Zsolt verse)
24-27. o.: Kalliopé kosarából: Egy Szondi almanachról; (Cegléd József Kázmér írása)
28. o.: Földönfutók; (Százdi Sztakó Zsolt verse)
30-39. o.: Most látható a természetben: 1. Január; (Balog István természetismereti rovata)
40. o.: Szükséglet; (Egry Artúr verse)
42-43. o.: Az elmúlt harminc évünk; (Borsi István verse)
44. o.: Szép Mohorában; (Pongrácz Ágnes verse)
46. o.: Egy éve már; (Gere János verse)
48-49. o.: Díszforgács a vitrinben; Nemzeti fejszék, kishitek; (Forgács Miklós írásai)
50. o.: A partról nézve; (Székács László verse)
52. o.: Éjféli óraütés; (Hörömpő Gergely verse)
54-55. o.: Auditor: Lecsókolbász, Caliban, zárlatos bojler; (Szávai Attila írása)
56-59. o.: Könyvajánló;
60-63. o.: Beszámolók;
64. o.: Pályázat;
65. o.: Impresszum;
E havi lapszámunkat a Diósjenőn élő és alkotó B. Kontics Éva festményeinek képeivel díszítettük.
Első utunk 2009-ben
Egy jó ismerősöm kérésére vele, és Évával január 2-án a németországi Görlitzbe utaztunk. Oda az út 690 kilométer, tehát összesen 1380 kilométert futottunk, öt országon átutazva. (Imádok vezetni!)
Parassapusztánál léptük át a magyar határt, Nyitra után már autópályán folytattuk utunkat Pozsonyig, majd tovább Prága felé, Csehországon egészen átutazva a lengyel határ következett, (alig párszáz méter csak ez a ficak) és szinte rögtön a német határ. Görlitz innen már csak vagy negyven kilométernyire van, a felé vezető út nagyon szép, hangulatos kis falvakon vezet át, ahol a tipikusnak mondható német építészet remekeit is láthattuk.
Görlitz egy hatvanezres kisváros, nagyon szép épületekkel, és mondhatom, igazán rendezett összképpel. Öröm látni a mindenütt jelen lévő gondosságot, szép környezetet. Lenne még tanulnivalónk, ezt szűrtük le magunknak a látványból.
Egy korrektül felszerelt panzióban voltunk elszállásolva, a háziak megjósolták az európai nagy hideget, ami be is jött nekik. (Ott már január 3-án mínusz 11,5 fok volt reggel kilenckor. És nagy hó!) Érdekes volt látni, hogy a német oldalon minden egyes településnek szélerőművei vannak, van ahol "csak" négy-öt, de van, ahol negyven is pörög, forog, s termeli az ingyen kapott energiát. (Hiszen a szél mindig volt, van, lesz!) A befektetett pénzt hamar megtermelik, s onnantól már nyereséget hoznak. A tájat igaz egy kicsit megváltoztatják, de ha az építésüket tervezve oldják meg, az sem zavaró. Remélhetőleg mi, magyarok is rádöbbenünk, hogy ideje lenne kihasználni adottságainkat! (Szél, nap, víz, termálvíz.)
Szép útunk volt, a gyerekek is bőven kaptak csemegéket, mert gondolhatják, nem üres kézzel tértünk meg.
BÚÉK
Békés, boldog újesztendőt kívánok mindenkinek, aki olvassa ezt az oldalt!
LUCÁZÁS Magyaregregyen
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Szabad-e kotyolni?
Kity-koty, kity-koty
maj mögvirrad.
Galaginya kettő, bíróháton teknyő,
Neköm is vót kettő.
Ketök lányának akkora csöcse lögyön,
mint a cserkorsó!
Ketöknek annyi csibéjük lögyön,
mint égön a csillag, rétön a fűszál.
Kity-koty, kity-koty,maj mögvirrad!
galaginya három, bíró nyakán járom.
Ketöknek olan hosszú kóbásza lögyön,
mint a harangkötél,olan vastag szalonnájuk,
mint a mestergerenda.
Kity-koty, kity-kotymaj mögvirrad.
Galaginya kettő.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
/Gyűjtötte és feljegyezte Páll Lajos /
LUCÁZÁS Magyaregregyen
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Szabad-e kotyolni?
Kity-koty, kity-koty
maj mögvirrad.
Galaginya kettő, bíróháton teknyő,
Neköm is vót kettő.
Ketök lányának akkora csöcse lögyön,
mint a cserkorsó!
Ketöknek annyi csibéjük lögyön,
mint égön a csillag, rétön a fűszál.
Kity-koty, kity-koty,maj mögvirrad!
galaginya három, bíró nyakán járom.
Ketöknek olan hosszú kóbásza lögyön,
mint a harangkötél,olan vastag szalonnájuk,
mint a mestergerenda.
Kity-koty, kity-kotymaj mögvirrad.
Galaginya kettő.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
/Gyűjtötte és feljegyezte Páll Lajos /
Kolbászból a sövény? Ebben a gazdasági helyzetben?
A két ünnep között hatalmas munkába kezdtünk, kecskét vágtunk. Három felnőtt kecskét daraboltam, csontoztam ki, a húshoz zsírszalonnát tettem, daráltam, fűszereztem, és töltöttem. Másnap elkezdtem a füstölést, a saját készítésű füstölőben két részletben két-két napig füstölődött a kb. nyolcvan méter kolbász, ami a családomat, gyerekeimet ismerve remélem Húsvétig kitart. :-)
2008. december 23., kedd
Vendégségben Tolmácson, Topolcsikné Margitkánál
A tegnapi nap délelőtt Végh Józseffel meglátogattuk Topolcsik Imréné Margitka nénit Tolmácson, aki többször szerepelt már a Spangár antológiákban, illetve Versbe kiáltott fájdalom címmel már verseskönyvvel is jelentkezett az olvasók felé. A Börzsönyi Helikon egyik számát is díszítették kisplasztikáinak képei. Most azért látogattuk meg, mert Végh József Margitka néni új kötetéhez gyűjti az anyagot, egy prózakötettel jelentkezik másodjára, s ebben segít neki a jeles helytörténész. Ha már ott voltam, lefotóztam azokat a kisplasztikákat, amiket még nem láttam eddig. A most készített képek bekerülnek majd a kötetbe is, de láthatóak lesznek a Börzsönyi Helikon februárban jelentkező számában.
Margitka néni egy egyszerű lélek, aki ösztönösen alkot, ír. Alkotásai a néplélek egszerűségét, tisztaságát is mutatják. Isten éltesse sokáig mindenki örömére!
2008. december 22., hétfő
Karácsonyi betlehemezés a Mikolaiakkal, Nagybörzsönyiekkel, december 21.
Németh Péter Mikola költőtől szép meghívást kaptam, mennék vélük, kísérném el őket a már számukra hagyományosnak mondható betlehemezésükre. (15 éve "csinálják" már, műsorukkal foglalkoztak a nagy TV csatornák is, így a Duna Tv többször is. Egyik, időközben eltűnt tagukról készült a Nomád című dokumentumfilm.) Örömmel vállaltam Évával ezt az utat, már csak azért is, mert a Nagybörzsönyi Asszonykórus tagjainak szállításával mi magunk is hozzájárulhattunk az élő betlehemezés sikeréhez.
Reggel fél nyolckor vettük fel a nagybörzsönyi asszonyokat. Szép tiszta időnk volt, a Börzsöny nagy csúcsain ragyogott az előző este leesett hó, szinte a fél világot be lehetett látni a magasból. Két kisbusszal, és három személyautóval mentünk, (szép konvoly) csak így fért el az a sok fellépő, akik évek óta együtt vándorolnak, hogy örömhírt vigyenek a túloldalra, Szlovákiába. Vámosmikolai fiatalokból (többnyire roma fiatalokból) áll össze a csapat, de szerepel a betlehemezők között Németh Péter Mikola két nagy gyermeke is. (Menyhárt királyként és Máriaként.)
Első állomásunk Kőhídgyarmat volt, amely a Garam alsó folyásánál elterülő település. A lelkes betlehemet-várók a katolikus templomban vártak már bennünket. (Mindenütt így volt ez.) A betlehemezők bevonulásával kezdetét vette az ismert karácsonyi énekekkel és a már kipróbált szereplői játékkal "sikerre ítélt" előadás, játék, betlehemezés. Az előadás koreográfiája végig ünnepi, valóban örömüzenetet hordozó, a profánabbnak gondolt elemek (a király, a pásztorok viselkedése, szövege) is szelidek voltak. A színészi játékra is lehetőséget adó szerepek (Heródes király, József, Mária, az öreg pásztor) jól megformáltak voltak, Mikola prófétai viselkedése (az öltözetként használt kecskebakbőr, a csak lehántolt, szarvasagancsot idéző bot) valóban gondolkodásra ösztönző volt. Az asszonyok éneke pedig csak felerősítette a hagyományokra épülő előadás komolyságát.
Második helyszínünk Bart volt, ahol a belül teljesen felújított templomukban fogadtak, vártak bennünket. Innen Szőgyénbe mentünk, ahol egy kis "vendéglátó ipari egységben" töltötték fel a szereplő királyok, pásztorok, angyalok a cigarettakészletüket, no meg a hidegen fúvó szelek elleni védekezésképpen egy kis szíverősítőt vettek magukhoz az idősebb szereplők.
A szőgyéni templom hatalmas belső terében szépen csengett a betlehemezés éneke. Mikola is megérezte az itteni tér adta lehetőséget, hangját szinte a kupola magasságáig emelte, s szövegét néhol tényleg ostorozva, néhol erősítve, bátorítva mondta el. Itt volt nagyobb tér a szereplőknek is, az oltár előtt valóban felemelő látványt adott a csapat összképe. (Beidézett képünk is innen való, nagyítható is.)
A betlehemezés után Szőgyénben egy iskolaépületben vártak bennünket ebédre, a terített asztal mellé telepedtek az éhes vándorok, s jóízűen fogyasztottuk el a levest s az utána adott rántott húst is. A szőgyéniek kedvessége elég útravaló volt ahhoz, hogy Farnadra mehessünk egy újabb betlehemezésre, majd Nagyölvedre guruljon át a csapat ugyancsak e célból.
Ipolyszalkára menet már sötét este volt. Itt a Magyar Házba mentünk be, ahol a betlehemező asszonyokkal együtt éneklő Ziman Magdolna vendégelte meg a szereplőket. Saját borával, és a kora reggel, még indulás előtt főzött jó húsos-tésztás bablevesével kínált bennünket. Házát egy-két helyiség kivételével múzeummá alakította, ahová az ipolyszalkai népélet tárgyait, öltözet darabjait, berendezési tárgyait helyezte el, no meg saját, csuhéból készített alkotásaival rakta tele a falakat, szekrényeket. Házát Magyar Házra keresztelte, a bejáratánál egy fából faragott pieta előtt énekeltek a nagybörzsönyi asszonyok egy Szűz Máriát üdvözlő éneket a megérkezésünkkor, majd távoztunkkor egy énekkel búcsúztak el a Szűzanyától.
Már a magyar oldalon megnéztük Letkés betlehemét, amit a helyiek a templomuk oldalán lévő utcán állítottak. (Egyre több helyen láthatunk faluközpontokban állított betlehemeket, így mi megnéztük a nagybörzsönyi asszonyok által állítottat Nagybörzsönyben, és a Patakon a Török család által állítottat is.)
Megint vaksötétben botorkáltunk autónkkal Vámosmikola felől haza, de ez is egy életre való élményt adó nap volt!
"Megszületetett a kis Jézus, örvendjünk!"
Karácsonyi ünnepség Nagyorosziban, december 20.
Nagyorosziban, a HEMO aulájában már délelőtt nagy készülődés vette kezdetét. Kézművesek pakolták ki áruikat, portékáikat, így volt keramikus, gyöngyös, üvegtárgy készítő, bőrös, gobelines, foltvarró is. Végh József helytörténész Diósjenőről szinte egész könyvsorozatát hozta el s pakolta ki az érdeklődők elé. (Itt mutatta be először a nyomdából épp kikerült új könyvét, a Szondi György és Drégely vára emlékezete című kötetet.)
Volt zsíroskenyér, mézeskalács, de volt forró tea, és foralt bor is a hozzánk benézőknek.
Délután háromkor aztán kezdetét vette az ünnepi műsor a HEMO színpadán. Felléptek: Zsuzsi és Orsi (Balassagyarmatról) gyerekműsorral kezdett, majd Halasi Bianka énekelt karácsonyi dalokat. Őt a Nagyoroszi Színjátszó Kör követte, a lelkes fiatalok egy szép, karácsonyi témájú darabbal mutatták meg ismét tehetségüket. Az iskolások is műsort adtak, versekkel, énekekkel, majd a Nagyoroszi Börzsöny Gyermektáncegyüttes mutatta be új betanítású néptánc műsorát.
Szép nap volt, gratulálok a szervezőknek, szereplőknek érte!
2008. december 18., csütörtök
A herencsényi mesemondó
Végh Józseffel ma a herencsényi Fonóba látogattunk. Mi okból? Végh József mkl. és a Spangár András Irodalmi Kör javaslatára a herencsényi Bartusné Szandai Teréz is megkapja 2009 januárjában a Magyar Kultúra Lovagja kitüntető címet. Végh József eddig három embert javasolt erre a címre (Csáky Károly helytörténész-költőt Ipolyságról, Pál István dudást, a népművészet mesterét Tereskéből, és Bartusné Szandai Teréz mesemondót, a népművészet mesterét Herencsényből) és mindhárom ember megkapta azt.
Teri nénivel egy videóriportot készítettünk a Rétsági Televízió számára, elmondott egy karácsonyi mesét is, majd József tudatta vele az örömhírt, amit Teri néni el is fogadott. Így a Magyar Kultúra Napján veheti majd át Budapesten a díjat.
Részlet az indoklásból:
"Bartusné Szandai Teréz, palóc mesemondó.
1931. október 27-én született egy paraszti család harmadik gyermekeként. Szülei földművelésből éltek, s így már a felcseperedő apró gyermekeknek is részt kellett vállalni a munkában. Édesapja híres búcsúvezető volt, ki – mikor már a gyerekek is részt vállaltak a földművelésben – elvállalta a postamesterséget, de ő volt a falu pénztárosa és a templombíró is. Édesanyja világi ferences volt.
Teri néni tízévesen már a libákat, teheneket őrizte, s hamarosan részt kellett vállalnia a kapálásból, marokszedésből is. A fárasztó munkával telt napok után esténként, hétvégenként összejött a fiatalság egy kis énekszóra, táncra. Ha kellett Teri néni zenélt hozzá fésűjével, s tanították a botladozó kisebbeket a tánclépésekre. Mindig szívesen hallgatta az öregek meséit, szívesen tanulta a régiek dalait. Szívesen ment a fosztókba, hol sok-sok régi történetet hallott. Mikor aztán férjhez ment, s megszületett a kislánya, továbbadta a régi szép meséket. A háza mindig tele volt mesemondáskor gyereksereggel, hisz ide járt az egész falu apraja.
1969-ben megalakították a „Röpülj páva kört”, s már az 1970-es években felfedezték őt a néprajzkutatók, s a megyei művelődési központ munkatársai. Egyre több meghívást kapott, s mindig sikere volt népdalcsokrainak, meséinek.
2002-ben „A népművészet mestere” címet is kiérdemelte. 2004-ben Tari János rendező egy portréfilmet forgatott róla, s könyv alakban is megjelent legszebb meséinek gyűjteménye. A könyv a palócföldi mesemondó teljes szövegfolklór-repertoárját adja közre. A sok tekintetben különleges, archaikus szövegek nem csupán egy személy, illetve egy adott település (Herencsény), hanem az egész tájegység tudását képviseli. A szövegek többsége műfajilag mese, melyek sorában kivált a legendamesék és tréfás elbeszélések aránya meghatározó.
125 olyan szöveget olvashatunk benne, amely „olvasmányélményektől, műveltségi hatásoktól jóformán alig érintett”. A repertoár mintegy hetven népmesét (állatmesét, rablóhistóriát, falucsúfolót, és zömében tréfás mesét) és félszáz mondát (betyármonda, hiedelemmonda, történeti monda, vallásos tárgyú narratívák) foglal magába. Teri néni meséinek fő jellegzetessége: a színes formai improvizáció mellett (bár általában hűen követi a valaha hallott narratíva vázát) a helyzetkomikum, a dalbetétes és főként reálisabb jellegű mese.
A kötet adatközlője a legutolsó tradicionális mesemondók egyike, és az általa elmondott szövegek többsége műfajilag mese, melyek sorában kivált a legendamesék és tréfás elbeszélések aránya meghatározó. Kivált a tréfás mesék sorában találni igen sok, folklorisztikailag is kuriózumnak tekinthető népköltészeti alkotást. Gazdag a gyűjteménye a különféle bibliai apokrif történetekben, valamint a műfajilag a mondákhoz közelebb álló helyi kötődésű vallásos tárgyú narratívákban is.
Az elmúlt évtizedek alatt Teri néni profi népművésszé, jó értelembe vett „folklórsztárrá” vált. Ez a népszerűség azonban nem változtatta meg őt, sőt inkább megerősítette abban, hogy azt a tudást, a népi kultúra gyöngyszemeit mind szélesebb körben meg kell ismertetni, s tovább kell adni egy olyan kor számára, mely hajlamos az idegen kultúrák fetisizálása révén elfeledni azt ősi magyar kincset, mely századokon őt hagyományozódott szájról szájra, s amelynek egyik legutolsó tudója, ismerője, éltetője Bartusné Szandai Teréz.
Teri néni élete, értékítélete, töretlen ambíciója, lelkesedése, jó kedve a mai korunk elé is példaképül állítható. Úgy gondoljuk, hogy ilyen példaképekre igen nagy szüksége van korunknak. A Spangár András Irodalmi Kör a néphagyományok ápolása érdekében kifejtett tevékenységért, a népi irodalmi értékek megmentésért javasolja őt e nagyszerű kitüntetésre.
Végh József mkl. "
Adventi vásár, Drégelypalánk, december 12.
Drégelypalánkon már hagyományosnak mondható az adventi időszakban megszervezett ünnepség és vásár. Idén is így volt ez. A művelődési ház munkatársai és az Önkormányzat közmunkásai sátrakat állítottak, hangosítást szereltek, díszeket készítettek, forralt bort, teát, süteményeket, mákos-mézes kukoricát készítettek, és a vásárra meghívták a környék kézműveseit, hogy portékáikat árusítsák. Délután 3 órakor kezdődött a Szondi téren álló nagy fenyőnél az ünnepség, ahol a helyi óvodások műsort adtak a szép számmal összegyűlt érdeklődőknek. Most is felkészítőiknek hála, nem csak a szülők szemét ragyogtatták meg az apróságok, hanem a számukra idegenekét is. Közösen díszítették fel a nagy fenyőt, ami év végéig hírdeti, hogy szeretetben is lehetne, kellene élni.
És nem csak decemberben!
2008. december 4., csütörtök
Megjelent a Börzsönyi Helikon 0811 száma
A tartalom:
3.-4. o.: Reggel nagymosásba adjuk; (Ketykó István verse)
6.-10. o.: Hej gyerökök, gyerökök!; Preductal; (Kovács T. István írásai)
12. o.: Apám; (Móritz Mátyás verse)
14.-21. o.: Szondi és a néphagyomány; (Kissné Kovács Adrienne előadása)
22. o.: csend; (Szájbely Zsolt verse)
24.-27. o.: A feszületfaragó Barna János; (Végh József írása)
28.-39. o.: A túlélés mérlegén; (Bíró Pál Tibor írása folytatásokban)
40. o.: Télikert; (Egry Artúr verse)
42.-43. o.: Az erdő üzenete; (Borsi István írása)
44. o.: Ahol én élek; (Pongrácz Ágnes verse)
46. o.: Szervusztok gyerekek!; (Gere János verse)
48.-53. o.: Bemutatjuk: Balogh István;
54. o.: Téli rege; (Karaffa Gyula verse)
56.-60. o.: Harmadik álom; (Százdi Sztakó Zsolt írása folytatásokban)
62. o.: Apám; (Székács László verse)
64. o.: Kimondhatatlan; (Végh Tamás verse)
66. o.: Gyertyaláng; (Hörömpő Gergely verse)
68. o.: A születés ünnepén; (H. Túri Klára verse)
70.-71. o.: Auditor: Mintamókus; (Szávai Attila írása)
72.-77. o.: Beszámolók;
78.-79. o.: Programajánló;
80. o.: Pályázat;
E havi lapszámunkat a Felsőpetényben élő „világutazó”, Balogh István festményeivel, faragványaival, kézműves tárgyainak képeivel díszítettük.
3.-4. o.: Reggel nagymosásba adjuk; (Ketykó István verse)
6.-10. o.: Hej gyerökök, gyerökök!; Preductal; (Kovács T. István írásai)
12. o.: Apám; (Móritz Mátyás verse)
14.-21. o.: Szondi és a néphagyomány; (Kissné Kovács Adrienne előadása)
22. o.: csend; (Szájbely Zsolt verse)
24.-27. o.: A feszületfaragó Barna János; (Végh József írása)
28.-39. o.: A túlélés mérlegén; (Bíró Pál Tibor írása folytatásokban)
40. o.: Télikert; (Egry Artúr verse)
42.-43. o.: Az erdő üzenete; (Borsi István írása)
44. o.: Ahol én élek; (Pongrácz Ágnes verse)
46. o.: Szervusztok gyerekek!; (Gere János verse)
48.-53. o.: Bemutatjuk: Balogh István;
54. o.: Téli rege; (Karaffa Gyula verse)
56.-60. o.: Harmadik álom; (Százdi Sztakó Zsolt írása folytatásokban)
62. o.: Apám; (Székács László verse)
64. o.: Kimondhatatlan; (Végh Tamás verse)
66. o.: Gyertyaláng; (Hörömpő Gergely verse)
68. o.: A születés ünnepén; (H. Túri Klára verse)
70.-71. o.: Auditor: Mintamókus; (Szávai Attila írása)
72.-77. o.: Beszámolók;
78.-79. o.: Programajánló;
80. o.: Pályázat;
E havi lapszámunkat a Felsőpetényben élő „világutazó”, Balogh István festményeivel, faragványaival, kézműves tárgyainak képeivel díszítettük.
2008. november 25., kedd
Itt van a tél, itt van újra...
Erre ébredtünk ma reggel. Igaz a lányok majd kiugrottak a bőrükből! (És még csak véletlenül sem az eltakarított részen mentek suliba.) Az iskolabusz nem érkezett meg időben, így Éva késve érkezett csak Patakra, oda több gyerek be sem tudott menni. Aztán délelőtt megindult az eresz, a plusz fokoktól kis lavinákban kezdett a tetőről lecsúszni az a hatalmas hómennyiség, ami egy este alatt lejött. Hiába no, még csak november van! És az első hó csak nagyon ritkán marad meg. Délelőtt tizenegy körül hókotró is járt felénk, ami olyan ritka jelenség errefelé, mint a fehér holló.
Azért a téli estéknek nincs párja! Az a csend... s a szoba melege... Készüljünk a Karácsonyra!
2008. november 23., vasárnap
Pataki Gézengúzok bálja, Patak, november 22.
Hatalmas sikerű bált rendeztek Patakon a Művelődési Házban, amin (a helyi tanárok, szülők szervezésében) a Pataki Gézengúzok néptánccsoport megszerzett tudásának bemutatása volt a cél. Mindenki saját tehetsége szerint hozzájárult a sikerhez, volt, aki süteményekkel, üdítőkkel, volt, aki hangosítással, volt, aki a berendezéssel, volt, aki a zenével, énekkel, aki a fellépők szervezésével, ajándéktárgyakkal. Tóth Zsuzsa vezeti a Pataki Gézengúzok néptánccsoportot, Zsuzsa Balassagyarmati ugyan, de a feléje áradó szeretet és tisztelet szinte az egész est során érződött. Jó érzés lehet, amikor valaki otthon érezheti magát valahol a saját lakásán kívül is! Élő zenére (amit az Esztam Zenekar szolgáltatott egy prímással, egy brácsással és egy bőgőssel, profi szinten) először a kiscsoportosok léptek fel, majd a nagyobbak következtek. A fellépések között, hogy szusszanhassanak a táncosok, Tóth Zsuzsa és Kozák Simon Katalin énekelt az Esztam kíséretével, majd később Kozák Simon Katalin egyedül is megcsillogtathatta népdalénekesi tehetségét a hálás közönség előtt. A tánc fergeteges volt a színpadon végig! A Pataki Gézengúzok már többször is bizonyították, hogy így kell ezt csinálni, szívvel-lélekkel, jókedvvel, s az eredmények is megjönnek. Bármikor színpadképes mára a nagyok csoportja, bárhol megállnák a helyüket. Remélem, nem hagyják abba a táncot s még sokszor láthatjuk valódi örömüket, ami arcukon ragyog, mikor csárdásoznak verbunkot járnak, táncolnak.
Az est során megajándékozták a táncos gyerekek Tóth Zsuzsát tanári munkájáért, de Kozák Simon Katalinnak is jutott egy szép csokor énekéért. Táncház következett, majd üvegvivő versenyt rendeztek a kicsiknek, (itt Eszter lányom nyert) és hajfonó versenyt a bátor jelentkezőknek. Természetesen az itteni nyerteseknek is jutott ajándék. A négy órakor kezdődő est csak azért ért véget fél nyolckor, mert nyoltól már egy másik csapat jött a művelődési házba Katalin-bálozni.
Szívből gratulálok minden fellépő gyereknek, minden segítőnek, szervezőnek, tanárnak, a támogató Önkormányzatnak, a falu népének, mert egy örök élményt adó estet sikerült rendezniük, olyat, ami nem mindannapi ma már. Köszönet az Esztam zenekarnak is, csodálatos élőben hallani a magyar nép zenéjét!
Legközelebb jöjjenek maguk is!
2008. november 19., szerda
Altáji ősz (fotókiállítás Rétságon, november 18.)
Altáji ősz címmel nyílt fotókiállítás a rétsági művelődési házban, november 18-án, este 17-30-kor. A kiállítás anyaga a 9. Tridea Szibéria Expedíció, Altáj 2008 elnevezésű úton, Balogh István és Valkó Gyula által készített képekből áll. A kiállítást Haraszthy László Természet- és Környezetmegőrzési szakállamtitkár nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta a természetvédelem fontosságát, s azt is, hogy a szibériai táj és a magyar alföld hasonlósága elvarázsolja a szemlélőket. Balogh Istvánnal évtizedek óta ismerik egymást, épp egy nógrádi "akción" találkoztak először, 1977-ben, amikor is a vecei lápot mentették meg a madaraknak, a természetnek. Azóta sokszor működtek együtt. Most, amikor Balog István az ország keleti részéből ide, Nógrád megyébe, Felsőpeténybe költözött, tudnunk kell eddigi életútjáról, meg kell ismernünk eddigi tevékenységeit, ami természetvédelemmel, erdei iskolák szervezésével, és ismeretterjesztéssel telt. A kiállítás képanyaga csodás arcokat, vidékeket idéz, szinte irigységet érez a szemlélő, hogy ő maga nem lehetett ott, amikor a kép készült. Az expedícióról Balogh István és Valkó Gyula tartott élménybeszámolót, nagyon ízesen, és érdekesen mesélték el kalandjaikat, tapasztalataikat. Több támogatójuk is megjelent az esten, őket a két túrázó, fotós egy-egy nagyított képpel ajándékozta meg, hálájuk jeléül. A kiállítóterem az élménybeszámolóra teljesen megtelt, s remélhetőleg ez a közel ötezer kilométeres út ad még annyi anyagot a két résztvevőnek, hogy hallgathatjuk majd még őket az élményeikről akár Rétságon, akár másutt. És azt is remélem, hiszem, hogy Valkó Gyula festményein is előkerülnek majd az itt látottak, akár letisztultan, átalakítva, akár a maguk valóságában.
Az est záró eseményeként jó étvágyal fogyaszthattuk el a Balogh István által főzött borscsot, a szibériai savanyú cékla-uborka-húslevest és a helyben sütött káposztás piroskit, ami szintén egy ottani ételféle.
Gratulálok a két utazónak, akik elmondták, terveikben már készülnek a második közös expedíciójukra, igaz azt sem télen akarják megcsinálni, akkor ugyanis ott 45-50 fok van mínuszban!
2008. november 11., kedd
Palócföld est a Balassagyarmati Könyvtárban, november 10.
A balassagyarmati Madách Imre Városi Könyvtár adott otthont a legújabb Palócföld szám bemutatójához, s ennek apropóján egy kerekasztal beszégetéshez, aminek témája Balassagyarmat irodalmi élete. A Palócföld folyóiratot Mizser Attila főszerkesztő és Handó Péter szerkesztő képviselte, míg a balassagyarmati Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti társaságot Ádám Tamás, Szabó Andrea, Szávai Attila, és Szunyogh Pál. A felsoroltaktól művek hangzottak el Halaj Zsófia előadásában, olyanok, amik a friss lapszámban is szerepelnek.
(Az aszatloknál balról kezdve Katona Ágota, Szabó Andrea, Ádám Tamás, Handó Péter, Mizser Attila, Nagy Csilla)A moderátor, Nagy Csilla irodalomtörténész először a friss lapszámról kérdezte a főszerkesztőt, majd körkérdésekkel gombolyította a beszélgetés fonalát arra, hogy a város irodalmi életét bontsák ki, mutassák be a jelenlévők, de ezáltal természetesen az "országos helyzet" is szóba került. Számomra Ádám Tamás hozzászólása volt a legszimpatikusabb, aki keményen kimondta az igazságot: Sajnos manapság egyre kevesebben érdeklődnek az irodalom iránt, és akiknek kötelessége lenne (tanárok, magyartanárok, középiskolások, főiskolások, egyetemisták, az értelmiség), elmaradnak a mai folyóiratok vásárlásától, olvasásától. A Köz műveltsége így valóban csak a kommersz és a bóvli felé terelődik, irányul, amire az egyetlen megoldást ugyan nem tudja, de az irodalmárok csak egyet tehetnek; minőséget írjanak, és tegyék a dolgukat kitartóan. Minden kornak megvoltak a maga hullámvölgyei a közművelődésben is, a mai, átalakult, és a régi étékektől szabadulni igyekvő kor egyáltalán nem kedvez a közmegegyezés alapján évtizedek óta értékeknek aposztrofált fogalmak túléléséhez. (Talán ideje lenne egy vitát kezdeményezni arról, hogy mik is az állandó, mindenki által elfogadott érték a jelen értelmiségének, politikusainak, alkotóinak.) A Palócföld szerencsére jó úton jár. Ötletet is megfogalmaztak a főszerkesztő felé: Iskolákba is ellátogatva mutassák be az új lapszámokat. Mizser Attila jelezte, nyitott kapukat döngetnek, hisz ezt már Handó Péterrel cselekszik is, és középiskolásokkal, gimnazistákkal olvastatnak fel verseket az ilyen esteken. A közönség is szóhoz jutott, így egy igazán parázs, ám ennek ellenére korrekt és értékes beszélgetés alakult ki az asztaloknál ülőkkel az est végére.
Az estet (a közönség soraiban ülve) több irodalmár is megtisztelte, így pl. Konczek József költő, Szunyogh Pál költő, Szávai Attila író is. Remélem, hasonló esteken mind többször talákozhatunk, mi, a végeken élő, de cselekedni nem rest alkotók!
Az estet (a közönség soraiban ülve) több irodalmár is megtisztelte, így pl. Konczek József költő, Szunyogh Pál költő, Szávai Attila író is. Remélem, hasonló esteken mind többször talákozhatunk, mi, a végeken élő, de cselekedni nem rest alkotók!
2008. november 7., péntek
Megjelent a Börzsönyi Helikon 0810 száma
A tartalom:
3. o.: Nyolc év után; (Ketykó István verse)
4.-7. o.: Hat a négybe; Pellengér; (Kovács T. István írásai)
10.-17. o.: Versre cserélt napok; (Móritz Mátyás versciklusa)
20.-39. o.: Szent Jakab oltalmában: Nézsa; (Végh József képes helytörténeti írása)
42.-43. o.: Az átkelés; (Borsi István írása)
44.-45. o.: Agnus Dei; (Pongrácz Ágnes verse)
48.-49. o.: corrispondenze; (Szájbely Zsolt verse)
25.-53. o.: Ha szerencséd lesz; (Karaffa Gyula verse)
56.-61. o.: Második álom: Eszmélés; (Százdi Sztakó Zsolt írása folytatásokban)
64. o.: Rángások; (Székács László verse)
66. o.: Tűnődő; (Végh Tamás verse)
68. o.: Arad hangjai; (Hörömpő Gergely verse)
70.-74. o.: Beszámolók;
76. o.: kihalászott palack-üzenet; (Demeter Zsolt verse)
78.-79. o.: Auditor: Hogy a viharba ne; (Szávai Attila írása)
80.-83. o.: Könyvajánló;
84. o.: Pályázat;
85. o.: Impresszum;
E havi lapszámunkat a nagyoroszi származású, de Rétságon élő Prepszl Zoltán türelemüvegeivel díszítettük. Prepszl Zoltán 1977-ben született, már fiatalon, általános iskolás kora óta maketteket rakott össze édesapjával. Elektroműszerésznek tanult, szerződéses katona volt, jelenleg technikus. Kislánya most született, aminek egész családja nagyon örül. Türelemüvegeket 1998-tól készít. Az üvegekbe zárt jelenetek fából faragottak, ragasztottak, saját maga színezi, festi ki őket. Munkáival több kiállításon is szerepelt, de nem célja a magamutogatás, kielégíti alkotó kedvét a munka, és az, hogy néhány darabot ajándékba adott barátainak, családtagjainak. Gratulálok ehhez a csodálatos tevékenységhez, és sok sikert, sok erőt kívánok neki a folytatáshoz!
3. o.: Nyolc év után; (Ketykó István verse)
4.-7. o.: Hat a négybe; Pellengér; (Kovács T. István írásai)
10.-17. o.: Versre cserélt napok; (Móritz Mátyás versciklusa)
20.-39. o.: Szent Jakab oltalmában: Nézsa; (Végh József képes helytörténeti írása)
42.-43. o.: Az átkelés; (Borsi István írása)
44.-45. o.: Agnus Dei; (Pongrácz Ágnes verse)
48.-49. o.: corrispondenze; (Szájbely Zsolt verse)
25.-53. o.: Ha szerencséd lesz; (Karaffa Gyula verse)
56.-61. o.: Második álom: Eszmélés; (Százdi Sztakó Zsolt írása folytatásokban)
64. o.: Rángások; (Székács László verse)
66. o.: Tűnődő; (Végh Tamás verse)
68. o.: Arad hangjai; (Hörömpő Gergely verse)
70.-74. o.: Beszámolók;
76. o.: kihalászott palack-üzenet; (Demeter Zsolt verse)
78.-79. o.: Auditor: Hogy a viharba ne; (Szávai Attila írása)
80.-83. o.: Könyvajánló;
84. o.: Pályázat;
85. o.: Impresszum;
E havi lapszámunkat a nagyoroszi származású, de Rétságon élő Prepszl Zoltán türelemüvegeivel díszítettük. Prepszl Zoltán 1977-ben született, már fiatalon, általános iskolás kora óta maketteket rakott össze édesapjával. Elektroműszerésznek tanult, szerződéses katona volt, jelenleg technikus. Kislánya most született, aminek egész családja nagyon örül. Türelemüvegeket 1998-tól készít. Az üvegekbe zárt jelenetek fából faragottak, ragasztottak, saját maga színezi, festi ki őket. Munkáival több kiállításon is szerepelt, de nem célja a magamutogatás, kielégíti alkotó kedvét a munka, és az, hogy néhány darabot ajándékba adott barátainak, családtagjainak. Gratulálok ehhez a csodálatos tevékenységhez, és sok sikert, sok erőt kívánok neki a folytatáshoz!
2008. november 6., csütörtök
A Biblia éve 2008, kiállítás Nagyorosziban
Közvetlenül a Proksza kiállítás megnyitója után a HMO kisebb kiállítótermében a Biblia éve 2008 apropója okán biblia-kiállítás nyílt. A kiállítást megnyitotta Tarnai Imre plébános úr, aki hangsúlyozta, a biblia önmagában csak papír, és nyomdafesték. Ahhoz hogy valóban Isten szava legyen az olvasónak, azt nyitott lélekkel kell befogadni, s menten féltve őrzött kincs lesz a legegyszerűbb kötet is. Záhorszki Mónika elmondta, hogy a kiállítás anyagát Sátoriné Jucikával, a helyi nyugdíjasklub vezetőjével gyüjtötték össze néhány nap alatt a faluban, minden megkérdezett szeretettel és azonnal odaadta féltett értékét ehhez a kiállításhoz. Régi könyvek, faragványok, képek kerültek a tárlókba, asztalokra, s ezekhez méltó keretet adtak Proksza Gyöngyi vallási témájú festményei. A csodás tárgyak két hétig megtekinthetőek előzetes bejelentkezés után.
Proksza Gyöngyi kiállítása Nagyorosziban
Proksza Gyöngyi isaszegi festőművésznő kiállítása nyílt meg Nagyorosziban, a HMO-ban. Proksza Gyöngyi nem először állít ki falunkban, de a környező településeken is láthatóak voltak már alkotásai, így pl. Patakon, Dejtáron, Drégelypalánkon, Rétságon is. Az egyházi témák mellett kedves témája a virágcsendélet, illetve a tájképek festése, illetve a magyar történelem neves személyiségeinek elképzelt portréinak festése. Képes levelezőlapokat is készít a magyar irodalomból válogatott szép versekből, saját illusztrációival.
Isten éltesse a művésznőt sokáig!
2008. november 5., szerda
Palócföld új lapszám bemutató, Rétság, november 04.
A rétsági Művelődési Ház és Könyvtár adott otthont a Palócföld folyóirat legújabb számának bemutatójához. A lapot Mizser Attila költő-főszerkesztő, Handó Péter költő-szerkesztő, Kupcsulik Ágnes költőnő, és Zsibói Gergely költő képviselte, helyből pedig a mostani számban szereplő Szávai Attila író, és Szunyogh Pál költő is megtisztelte az estet. A beszélgetés levezetésére engem kért fel a főszerkesztő, így Varga Nándorné Julika rövid köszöntője után magam is üdvözöltem a vendégeinket. "Történelmi" esemény volt ez az est, hiszen Rétságon utoljára 2001-ben, a Művelődési Ház 30. születésnapján járt Praznovszky Mihály, az előző főszerkesztő, de csak egyedül. Az eltelt hét esztendő hatalmas változást hozott nemcsak az ország, a megye életében, de az irodalomban is. Mizser Attila kinevezésével egy generáció-, és szemléletváltást is tapasztalhatunk, ugyanis a megye fiataljai is labdába rúghatnak, nem csak a pálya széléről szemlélhetik a meccset, amit persze azért a "nagyok" is játszanak. Új dolgot jelent az is, hogy a főszerkesztő, szerkesztő, és a lapban szereplő alkotók mennek házhoz az új lapszámokkal, s személyes varázsukkal, felolvasásukkal is a lap olvasására, vásárlására bíztatnak. Így lehetett elérni azt, hogy az utolsó három lapszám már szinte teljesen elfogyott. (ellentétben az eddig tapasztaltakkal)
A Rétsági Kilátó Kultúrális Egyesület művészei énekével, fuvolajátékával, gitárjátékával kezdetét vette az est. Kozák Simon Katalin csodásan énekelt, Majer Szilvia ismét szép fuvolajátékával kísérte, Majnik László pedig most is elvarázsolta a szép számmal megjelent közönséget. Holp Judit Szávai írást olvasott fel, míg Szájbely Zsolt egy Szunyogh verset adott elő most.
A vendégek egyenként bemutatkoztak a hallgatóságnak, és mindannyian egy-egy saját alkotást olvastak fel. Mizser Attila kifejezte örömét, hogy ilyen élő közösséggel találkozhat, mint amilyen itt Rétságon a Kilátó Egyesület, vagy a Spangár Kör. Kupcsulik Ágnes bemutatkozása után tervei közt említette az országos lapokban való megmérettetését, de a Palócföld Könyvek sorozatban tervezett új kötetének születését is. Zsibói Gergely tanárember is, kérdésemre elmondta, hogy egyre kevesebb gyerek az, akit megfog az irodalom ebben a globalizálódó, "amerikábólbejönazene" világban. Minőséget kell írni, és kitartó munkával terjeszteni azt, amit mi magunk tudunk, hogy a választás lehetőségében ott legyen a megyei alkotók írásai is. Handó Péter a Palócföld Könyvek kiadásának nehézségeiről is beszélt, s kiderült, legújabb könyve napokon belül kijön a nyomdából. Péter végre önmagával is foglalkozik! Szávai Attila írásai a mostani számtól rendszeresen szerepelnek majd a lapban, ez a bejelentés igazi meglepetés volt mindenkinek, gratulálunk Attila újabb írói sikeréhez.
Az est nagyon jó hangulatú volt, kibeszélhették magukat a meghívottak, egy kis vendéglátás, kötetlen beszélgetés zárta az estet. Remélem, máskor is, sokszor találkozunk még ezzel a csapattal!!!
2008. november 3., hétfő
Előadás a Bajkál tóról, Rétság
A rétsági Művelődési Központ konferenciatermében diavetítésel egybekötött előadást tartott Balogh István, a Felsőpetényben élő "világjáró" utazó. Többször, eddig nyolcszor járt a Bajkál tónál, ahogy mondja bigámista, mert felesége mellett a Bajkál volt a másik szerelme. Kétévente vezetett oda expedíciót, és csodálatos gyüjteménnyel, diákkal tért haza. Érdekfeszítő, és nagyon lebilincselő előadás keretében mutatta be a Bajkál töténetét, földrajzát, élővilágát, a mellette élő embereket, a téli Bajkál életét, az oda vezetett expedíciók érdekességeit.
Remélem, sokszor hallhatom még István fantasztikus előadásait, s remélem, sok szép helyre jut még el ez a nyughatatlan utazó! Isten éltesse sokáig!
(A kép a mai, Csadó-tanyai faültetés alatt készült, István kezében az Altáji expedícióról hazahozott nyírfa bottal. Innen néhány hete érkezett meg. Társa ezen az utazáson Valkó Gyula festőművész volt.)
Faültetés a Csadó-tanyai madármegfigyelőnél, Drégelypalánk
A nyár elején felavatott madármegfigyelő helyen (amit Drégelypalánk határában, a Csadó-tanya területére, az Ipoly árterére rálátást biztosító helyen építettünk) ma facsemeték ültetésére került sor. Az őszi idő alkalmas arra, hogy földbe, végleges helyükre kerüljenek a csemeték, s erre a mai nap időjárása tökéletes volt, így délelőtt 11 órakor megtörtént a faültetés. Az Ökotárs Alapítványt képviselő Budai Krisztina, az Örökségein Útján tíz településének polgármesterei, Drégelypalánk polgármestere Dombai Gábor, és az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövetasszonya, April H. Foley, és Drégelypalánki iskolások és óvodások voltak azok, akinek munkát adott ez a feladat. Dombai Gábor köszöntője után April H. Foley asszony is köszöntötte az egybegyülteket, s örömét fejezte ki, hogy épp az amerikai választások előtti napon fát ültethet itt nálunk, Magyarországon. A természetvédelem fontosságáról is beszélt, (később közvetlen stílusban az óvodás-iskolás gyerekekkel is) majd megkezdődött maga a munka. Foley asszony Dombai Gáborral ültetett fát, és a környező települések polgármester asszonyai, polgármesterei is kapát, lapátot ragadtak, s az előkészített gödrökbe ültették el a facsemetéket. Gondos munkájuk remélhetőleg évek múltán hatalmas lombozatú fákat eredményeznek majd, amin a madármegfigyelőnél megálló látogatók árnyékot, enyhhelyet kapnak majd, de ugyanígy a fákra települő madarak is jól érzik magukat. Egy kis vendégeskedésre invitálták a résztvevőket a drégelypalánkiak, így például helyiek által sütött pogácsákat, süteményeket és finom teát kóstolhattunk. Több riportot is készített egy televíziós stáb, az MTI fotóriportere, és Foley asszony a helybéli gyerekekkel beszélgetett. Kikérdezte őket, milyen madarakat láttak már itt a megfigyelőn, miért fontos szerintük a természetvédelem, stb. Kérdésére, hogy ki járt már Amerikában, sajnos egyetlen igenlő válasz sem jött, de sebaj, majd egyszer...
Tavasszal megnézzük, élnek-e a fák. Majd beszámolok róla.
2008. október 27., hétfő
Irodalmi túra Nógrádban
Október 25-26-án, szombaton 8.30-tól Balassagyarmaton a Városi Könyvtárban kezdődött az IPOLY EU. Szabadegyetem legújabb kurzusa, amit a "A művelődés hete - a tanulás ünnepe" alkalmával hirdetett meg Németh Péter Mikola. Az előadások nyitottak voltak, a szombati nap fő témája Balassagyarmat európai értékeinek megismerése, valamit az Ipoly-mente térségfejlesztésének oktatása, ahogy azt a helybeliek, valamint a Corvimus Egyetem végzős hallgatói (akik épp a napokban a kistérségben végezték el felméréseiket) látják és láttatják. Vasárnap 8-17 között irodalmi túrán, buszkiránduláson vehettek részt az érdeklődők Csesztve (Madách Emlékmúzeum), Mohora (Mikszáth Kálmánné és Tolnay Klári Emlékháza), Terény (ARTTÉKA Istálló Galéria + Hodály Ekszpanzió XX. Visszasejtesít című kiállításai) Herencsény (Palócok vigyázó keresztje, a Fonó) megtekintésével, illetve a helybeliekkel való ismerekedéssel. Mi a vasárnapi napon csatlakoztunk a csapathoz Évával, saját kisbuszunkkal "beszállva" a programba, és szállítva az eredetileg bérelt, de kicsinek bizonyult buszból kimaradtakat. Így viszont már kényelmesen elfért mindenki, igaz, két személyautóval is "követték" a buszokat a résztvevők. A csapatról elég annyit megemlíteni, hogy közöttünk volt Konczek József költő, és a közelmúlban 60. születsénapját ünneplő Madár János költő is.
Először a Balassagyarmattól nem messze lévő Csesztvére gurultunk, a Madách-kúria épületében egy komoly kiállítást néztünk meg, falánál koszorút helyeztünk el, és a kúria körül elterülő szép parkban gyönyörködtünk. Mikola egy régebbi Palócföldből olvasott fel, ami a Targédiáról szólt, Madáchról, és Hamvas Béláról. Madách személyes tárgyai, könyvei, az Ember tragédiájának kiadásai, eredeti színpadtervei, az első kiadás rajzai szerepelnek a csesztvei kiállítás anyagában. Mivel Évával itt még nem jártunk, nekünk új, és meghökkentően érdekes volt ez a kiállítás.
Csesztvéről Mohora felé vettük az irányt, ahol először Mikszáth Kálmánné Mauks Ilona emlékmúzeumát néztük meg. Mikszáth kétszer is feleségül vette ezt a nőt, akit mindig is szeretett. Mikszáth és felesége tárgyai, levelezésük és egyéb tárgyak láthatóak a múzeumban, az evangélikus templomban pedig házassági anyakönyvi kivonatukat nézhettük meg. Innen Tolnay Klári emlékházához mentünk. A híres-neves színésznő Mohora szülötte, aki innen indult és ide vágyott. Csodás ruhái, fényképei, kitüntetései szerepelnek a zsúfolásig rakott falakon, tárlókban. Érdekessége ennek a háznak az, hogy ehhez a házhoz Tolnay Klárinak csak annyi köze van, hogy néha-néha elment előtte. Viszont a pár száz méternyire álló családi kúriájuk üresen és romló állapotban áll. Az önkormányzatnak nincs arra pénze, hogy a kúriát felújítsa, és ott rendezze be az emlékkállítást, azt egy magánszemély finanszírozza, patronálja a jelenlegi épületében.
Csesztvéről Mohora felé vettük az irányt, ahol először Mikszáth Kálmánné Mauks Ilona emlékmúzeumát néztük meg. Mikszáth kétszer is feleségül vette ezt a nőt, akit mindig is szeretett. Mikszáth és felesége tárgyai, levelezésük és egyéb tárgyak láthatóak a múzeumban, az evangélikus templomban pedig házassági anyakönyvi kivonatukat nézhettük meg. Innen Tolnay Klári emlékházához mentünk. A híres-neves színésznő Mohora szülötte, aki innen indult és ide vágyott. Csodás ruhái, fényképei, kitüntetései szerepelnek a zsúfolásig rakott falakon, tárlókban. Érdekessége ennek a háznak az, hogy ehhez a házhoz Tolnay Klárinak csak annyi köze van, hogy néha-néha elment előtte. Viszont a pár száz méternyire álló családi kúriájuk üresen és romló állapotban áll. Az önkormányzatnak nincs arra pénze, hogy a kúriát felújítsa, és ott rendezze be az emlékkállítást, azt egy magánszemély finanszírozza, patronálja a jelenlegi épületében.
Mohora után Terény következett, ahol az Akol-galériában a XX. Expanzió Visszasejtesít kiállítást nézhettük meg. A Németh-gyerekek (Balázs és Zsófia) zenéltek, míg apjuk recitálta az új verseskönyvének sorait. A helybéliek székeket hoztak a kiállításra, és odakinn az akol mellett egy hatalmas, égig érő székkel emlékeztünk meg Gubis Mihályról. E falu magának vallja Szentgyörgyi Albertet, akinek szobra az akol melletti hatalmas kőtömbből szemléli derűsen az utókor botladozásait. Terényben, a plébánián ebédeztünk. Helybéli asszonyok főzték az ebédet, ami előételként tócsniból, főételként palóc gulyáslevesből és desszertként fánkból és lekvárokból állt. Mondhatom, nagyon ízletes és bőséges volt, köszönet érte. Mikolával riport is készült itt az utókornak.
Terényből ebéd után Herencsénybe gurultunk át, ahol a Fonóban vártak ránk az asszonyok, polgármester asszonyukkal együtt. Énekeltek nekünk, cserében Konczek József és Madár János olvasott fel verseket, fuvolazene is felcsendült, én magam is ígértem a fényképes beszámolót a faluról, a Fonóról a Börzsönyi Helikonban, Mikola pedig hosszan ismertette a csapat szándékát, a látogatás okát, annak fontosságát, hogy globalizálódó korunkban a barátkozás, a hagyományőrzés a legfontosabb. Csodás fonót rendeztek be Herencsényben. A 2005-ben felállított Palócok vigyázó keresztjének avatásán mi magunk is ott voltunk Évával, a családommal, igaz, akkor egész nap dolgoztunk, kézműveskedtünk, alig láttunk valamit a faluból. Azt viszont elsőre "levettük", hogy itt a hagyomány szent, és jól érzik magukat így a bőrükben a herencsényiek. Isten éltesse őket sokáig.
Hosszú volt a nap, koromsötét lett, mire visszaértünk Balassagyaratra, de megérte! Miért nem jöttek velünk?
2008. október 25., szombat
Kürtőskalács-nap
Ma végre hozzákezdtünk a régen tervezett kürtőskalács sütéshez. Több receptet is kaptunk, de egy autentikus erdélyi recept szerint dolgoztunk, amit Fazakas Sándor szentivánlaborfalvi csontfaragó mester leánya adott át használatra. Az alapanyagokat Éva állította össze, s míg a tészta kelt, parazsat készítettem odakinn, s mikor már tele volt vörös parázzsal a tűzrakó, hozzákezdtünk a sütéshez. Éva ügyesen felcsavarta az olajozott sütőfára a tésztahurkákat, majd kilapította, újra olajozta, cukrozta, Eszter lányommal meg odakinn szép nyugodtan megsütöttük. Színesre, ízesre. Végül az olvadt karamellre csak cukrot szórtunk, kicsit idegenül hangzik és hat ugyanis egy kürtőskalácson mondjuk a kókusz. (A sütőfát (emlékeznek még?) Viha Lajos fafaragótól kaptam ajándékba a vizeskő szerzésért.)
Finom volt a kalács, kár, hogy nem kóstolhatják! No, majd ha egyszer a vendégeink lesznek! :-)
2008. október 20., hétfő
Múzeumok Őszi Fesztiválja, Balassagyarmat, Palóc Múzeum
A balassagyarmati Palóc Múzeum csatlakozva a Múzeumok Őszi Fesztiválja programjaihoz Bepillantás raktárakba, műhelytitkokba címmel háromnapos program keretében elsősorban a fiatal korosztálynak mutatja be a raktárait, restaurátori munkáját, pincéjét, padlását. (Még holnap, holnapután áll ez a lehetőség.) Ma mi is (Évával és anyósommal) ellátogattunk a múzeumba, és Tóth Zsuzsanna kedves vezetésével megnéztük a raktárhelyiségeket, ahol a kiállítás alatt nem álló tárgyak elhelyezését mutatta be nekünk. Minden tárgy korrektül leltározva, restaurálva, rendszerezve, cimkézve várja a vizslató szemeket, azt az időt, amikor az éreklődőknek csak ők lesznek a "sztárok". Addig pihennek. Polcokon, tárlókban, dobozokban, légkondicionált, párabeállított fiókokban, szobákban, padláson, pincében. Természetesen minket a Nagyoroszi gyüjtemény érdekelt elsősorban. Nagy örömünkre kiderült, hogy a közvélekedéssel ellentétben Orosziból is gyűjtöttek főleg viseleti darabokat, szoknyát, alsószoknyát, inget, főkötőt, kendőt. Ez is bizonyítja, Oroszinak is megvolt a saját viseleti kultúrája, ha mára már ez feledésbe is merült. Nem ártana a még élő idősekkel ezt megbeszélni, ma még van rá lehetőség.
Ha már ott jártunk, megnéztük A palóc fafaragás régen és ma - Gyurkó Pál számadókanász életműve és öröksége című kiállítást. Gyurkó Pál szép faragásai, tárgyai szinte ma is eredeti fényükben pompáznak, (holott az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején készültek) és bár mindennapi használati tárgyak voltak, a népi lélek, a szépség utáni vágy, és a mindenség szépségének öröme látszik mindegyik darabon. A kiállítás Gyurkó Pál utódaival is foglalkozik, így látható pl. Pál Pista bácsi késtartó tokja, bodzafa furulyája, de a Börzsönyi Helikonban épp az e havi számban szereplő Egri István fafaragó népművész csodálatos bútorai, szobába és konyhába való tárgyai is. (Asztalok, székek, tartók, fiókok, lócák, stb.) Természetesen mind-mind a tipikusnak mondható palóc, áttört mintás fafaragó technikákkal készültek. Ide tartozik, hogy a kiállítás idejét meghosszabbították, így az megtekinthető egészen az év végéig, ajánlom mindenkinek, aki szereti a míves, de mégis népi művészettel készített tárgyakat szemlélni.
2008. október 18., szombat
Luspay Kálmán Népdaléneklő verseny, Dejtár, október 18.
A tegnapi napon Dejtár Község Önkormányzata, és a Dejtári Fonó és Falufejlesztési Egyesület szervezésében került megrendezésre a "Csak tiszta forrásból" elnevezésű Luspay Kálmán Népdaléneklő vereny. (Luspay Kálmán dejtári kántortanító volt, Isten dalosa, 1960-ban hunyt el, azóta a dejtári hívek szeretettel őrzik emlékét.) A kiírás szerint az Ipoly-völgyéből, az Ipoly folyó mindkét oldaláról jelentkezhettek népdalénekes fiatalok, felnőttek, hiszen több korosztályi kategóriában versenghettek az indulók. Általános iskola első osztályától egészen a harmincas korosztályig voltak jelentkezők, majd negyvenen. Mi Nagyorosziból a kisbuszunkkal heten mentünk át, hogy odajuttassuk leányomat, Krasznai Sára Rebekát, és barátnőjét, Pásztor Viktóriát, no meg a felkészítő tanárnőjüket, Megyeri Attiláné Kriszti nénit a versenyre. De már Dejtáron volt az ugyancsak Nagyorosziban élő Siklai család is, három gyerekük (Jusztinia, Fanni, és István) indult a különböző korosztályokban.
Megérkezve, a gyerekek regisztrációja után máris kellemes ismerkedések, találkozások kezdődtek, történtek. A népzenét, népdalt, néptáncot szeretők nagyon barátságos népség! :-) Valahogyan ez már hozadéka ezeknek a műfajoknak, mert igencsak nemesíti a lelket a dal, a népzene. A művelődési házban szép kiállításokat nézegethettek a szülők, (festmények, fafaragások, kerámiák, csuhétárgyak, üvegtárgyak) barátok, kísérők, az egyik sarokban pedig a dejtáriakra jellemző módon, hatalmas traktával várták a résztvevőket, szendvicsek, sütemények, gyümölcsök, üdítőitalok sorakoztak, s roskadoztak alattuk az asztalok. Természetesen először a gyerekek, a versenyen indulók voltak a "jogosultak" a csemegézésre, de mi, a szülők, kísérők is csatlakoztunk hozzájuk mikor a zsűri döntésre visszavonult.
Apropó, zsűri! Tagjai voltak: Siklai Istvánné Jusztinia karvezető, tanár, Faragó Laura dalénekes, Alberti Árpád atya, Fekete György író, építész, és Gallai Erzsébet, aki a Luspay család tagja.
A verseny a Dejtárról elszármazott Gréczi László újságíró bevezetője, a dejtári énekkar több, szépen előadott dala, Faragó Laura csengő hangú éneke, és az alpolgármester asszony köszöntője után vette kezdetét. Korosztályonként kerültek sorra, soroslás által megállapított rendben a fellépők, így először a legkisebbek bátor, és kedves szereplésükben gyönyörködhettünk. Aztán a nagyobbak, s végül a legidősebbek mutatták be, hogy hová is lehet eljutni ebben a műfajban, ha valaki tehetségét használva kitartóan tanul, fejeszti a hangját. Sorra a közönség elé álltak a szép népviseletbe öltözött leányok, ifiak, öröm volt nem csak hallgatni, de látni is őket. Bátran kijelenthetem, a zsűri a legjobbaknak adta a díjakat, azt pártatlanul osztotta, de végül mindenki ajándékokkal térhetett haza. (Sára lányom 3. helyezett lett korosztályában, a 7-8. osztályosok között, Pásztor Viktória pedig 1. lett az 5-6. osztályosok között.) A díjosztás után a közönség a zsűrivel együtt felkerekedett, és kiment a temetőbe, ahol Luspay Kálmán sírjánál koszorút helyezett el, elénekelt egy népdalt, és egy imát mondott Alberti Árpád atyával együtt.
Így ért véget ez a csodálatos rendezvény, köszönet érte minden egyes önkéntes szervezőnek, adományozónak, segítőnek! Remélem, ha élünk, jövőre újra Dejtáron talákozunk mi, a népzene, népdal szerelmesei!!
2008. október 14., kedd
Tájékoztató
Kedves Olvasóim!
A mai, Honton tartott "sugárkankalinos" megbeszélés után úgy döntöttem, hogy a blogom baloldalára feltett képekre kattintókat a Sugárkankalin Turisztikai Egyesületünk honlapjára irányítom. Teszem ezt azért, hogy a honlapunkon található információkból, anyagokból, képekből ott is válogathassanak, de a Börzsönyi Helikont is elérhetik ugyanott Králik Zoltán webmesterünk jóvoltából.
Használják ki ezt a lehetőséget is, hogy még több hasznos információt kapjanak erről a csodás tájról, ezekről a csodálatos emberekről, akik az Egyesület tíz településén (Borsosberény, Pusztaberki, Horpács, Érsekvadkert, Patak, Dejtár, Ipolyvece, Drégelypalánk, Hont és Nagyoroszi) a maguk ereje szerint mindent megtesznek a Nyugat-Nógrádi tájnak, hagyományainknak a megismertetéséért.
2008. október 12., vasárnap
Nyugat-Nógrádi bemutatkozás Vácott, október 11.
A nagyoroszi Nyugállományú Légvédelmi Tüzérek Bajtársi Egyesülete a Váci Őszi Művészeti Hetek keretében kapott egy napot arra, hogy bemutathassa a Nyugat-Nógrádi kistérség településeit. Nemzetiségek Barátsága címmel szervezték meg ezt a napot, ahol a Börzsöny-alja, a Nógrád-medence és az Ipoly-völgye településeinek (Szendehely, Berkenye, Nógrád, Diósjenő, Tolmács, Dejtár, Kétbodony, Érsekvadkert, Nézsa, Szanda, Tereske, Vanyarc, és Nagyoroszi) német, és szlovák kisebbségei, magyar hagyományőrzői mutatkozhattak be. Hosszas szervezés után a váci művelődési ház aulájában kaptak helyet a kiállító, bemutatkozó települések pavilonjai, küldöttségei. Mindenki a településéről a legszebbet, a legjobbat szerette volna bemutatni, elmondani, ám az őszi programok torlódásai miatt bizony sok tehetséges kézműves, előadó otthon maradt, illetve máshol szerepelt. Így fordulhatott elő az, hogy Nagyorosziból csak mi ketten, Évával képviseltük a falunkat, illetve még az általános iskola néptánccsoportja a délutáni fellépésükkel. (Igaz, a szervezés teljes terhe a nagyoroszi Csallóközi Józsefé, és Misányi Zoltáné volt!) Mi a bőrös tárgyaimmal, a mesés és verseskönyvemmel és kézműves foglalkozással mentünk. A hangulatos, népi értékeket bemutató pavilonokban zajlott az élet egész nap. Helyi ételek kóstolója, helyi termékek bemutatója, kézműves termékek vására, kézműves foglalkozások, (én itt is a barackmagsíppal szerepeltem nagy sikerrel) ízes beszélgetések, barátkozások tették értékessé a délelőttöt. A megnyitót megtisztelte Balla Mihály országgyűlési képviselő, érsekvadkerti lakos, és több település polgármestere is. A délután aztán a színházteremben folytatódott, hogy sorra bemutathassák ének-tánctudásukat, színészi képességeiket a már említett falvak hagyományőrzői. A nagyoroszi általános iskolások szépen szerepeltek, (nem kis büszkeséggel említem, hogy Eszter és Sára lányom táncolt a csapatban, Sára lányom pedig énekelt is a tánc előtt Pásztor Viktóriával együtt, énekükkel nyitották meg a délutáni előadást! ) a felnőtt hagyományőrzők mellett megállták a helyüket! Csodálatos a magyar, és a nemzetiségek népi kultúrája, ez most is bebizonyosodott! Csak megemlítem, hogy két avatott, és országszerte ismert, elismert népzenész-népművész is fellépett a délután folyamán, az egyik Pál István dudás Kétbodonyból, a másik a tolmácsi kórust vezető, a Téka Együttesben tekerőző, bőgőző, doboló Havasréti Pál. Én csak a maximális köszönet hangján tudok beszélni ezekről a fellépő emberekről, akik életük jó részét arra áldozzák, hogy népzenénk, népi kultúránk e csodás szeletét megőrizzék, bemutassák! Köszönet a szervezőknek, és az összes fellépőnek!!!
Dunaszerdahelyi kirándulás, október 9.
A Palócföld folyóirat bemutatkozására, és Szávai Attila: Fészercsend című könyvének bemutatására utazott Salgótarjánból és Rétságról egy nyolc fős csapat Dunaszerdahelyre. Mizser Attila író-költő, a Palócföld főszerkesztője, Handó Péter költő, a lap szerkesztője, és a rétsági Kilátó Kulturális Egyesület képviseletében Szávai Attila író, Kozák-Simon Katalin népdalénekes-táncos, Mayer Szilvia zenész, Holp Judit és Szájbely Zsolt előadók ültek mellettem, mögöttem a „sárga tengeralattjáróban”. (Ahogy Csanda Gábor elnevezte Opel Movano névre hallgató gépjárművemet.) A hosszú odaút kellemes hangulatban telt, és mivel már nem először utaztunk így együtt, sorra kerültek elő a közös témák, tréfák, adomák. Megérkezve Dunaszerdahelyre, Csanda Gábor szerkesztő-irodalomkritikus fogadta a csapatot a Vámbéry Ármin irodalmi kávéházban, az est színhelyén. Sorra érkeztek a vendégek, s közöttük dunaszerdahelyi írók-költők, így Hodossy Gyula, költő, a Lilim-Aurum Könyvkiadó vezetője, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke, Barak László költő, Bereck József prózaíró, Csehy Zoltán költő-műfordító, Tóth László költő-irodalomtörténész.
Csanda Gábor, az est moderátora először Mizser Attilának „dobta fel a labdát”, adott lehetőséget arra, hogy bemutassa az általa ez évben átvett, s azóta három új számmal megjelent Palócföld folyóiratot, a szlovákiai, leendő olvasóinak. Mizser Attila a palócföldi értékek megőrzése, a palócföldi alkotók bemutatása mellett a lap nyitottságát hangsúlyozta, a lap kitekintést nyújt a magyarországi irodalmi életre, ahogy azt megteszi külhoni alkotókkal is. A Palócföld folyóirat túlélését jelenti a megújult külsőn túl a tartalom változatossága, a felfedezett, vagy az írásra felkért szerzők alkotásainak sokszínűsége. Mizser hangsúlyozta, Handó Péter személyében tökéletes segítőt kapott, olyat, akivel a munkájukat időre és jól végezhetik, s számára ez azért is fontos, mert ő (Mizser) nem éppen megszokott módon olyan lapfőszerkesztő, aki nem Magyarországon él/élt. Tervei között említette azt, hogy magyarországi bemutatók során újra megismertetik és megszerettetik a Palócföldet a megyei olvasókkal. A megyei alkotókkal, alkotókörökkel egyre szorosabb és korrekt kapcsolatot szeretnének kialakítani. A lap terjesztése adja manapság a legnagyobb fejtörést számukra, ugyanis még mindig csak a megyeszékhelyen, Budapesten, és egy-két nagyobb városban kapható a Palócföld. A Szávai Attilával való kapcsolatukról elmesélte, hogy Szávai írásait szereti, legújabb műveik (Mizser/Köz, illetve Szávai/Fészercsend) szinte egyidőben jelentek meg az idei Könyvhétre. Szávai humora már elsőre megfogta, stílusát modernnek, fiatalosnak, dinamikusnak tartja, ezért is kérte fel írás küldésére a lap újabb számaihoz, és a Fészercsend című kötetét is ezért recenzeáltatta Bedegi Deával, a Palócföld legfrissebb számában. Ezzel már az est második témájánál, Szávai Attila Fészercsend című köteténél is voltunk.
Szávai Attila írásait röviden méltatta Csanda Gábor, az Új Szó szerkesztője, aki örömét fejezte ki, hogy végre személyesen is megismerhette az „istállója egyik lovát”, azt a távoli, magyar alkotót, akit az Új Szó hétről-hétre lehoz. Kérdéseire Szávai Attila elmesélte, hogy az írást munka mellett műveli, ami bizonyos korlátok közé szorítja gondolkodó elméjét. Ám ennek ellenére egyszerre több kötetterven is dolgozik, több lapban is publikál, így pl. az Új Kelet és a Kapu című folyóiratban, de ennek ellenére szinte naponta kényszeríti önmagát újabb alkotás létrehozására. (Bár ez a kényszerítés elég erős „költői túlzás”, hiszen alkotásaiban a mindennapi élet apró jeleneteit, a gyarló ember még gyarlóbb és csak a groteszk eszközével megragadható, megírható esendőségét jeleníti meg, ezért témája mindig volt-van-lesz.) Szóba került első kötete, a Mászóka is, s a két kötet apropóján azok megjelentetője, a Kapu Kiadó is, ahol Brády Zoltán látott először fantáziát a Szávai-írásokban. A Fészercsend című kötet rövid írásai szépen körvonalazhatóan egy család, a Galkovics család sztorijait használja fel, a köré csoportosul. Az egyes szám első személyben megszólaló író kicsit önmagát is „megírja” ezekben a történetekben. S ha valaki alkalmas arra, hogy ebben a „fészercsendben” meghallja az írói feddést, az írói figyelmeztetést, talán mindenkinek könnyebb lesz nevetve változni. Mert Szávai azért nevettet, hogy változzunk. Azért mutatja hőseit nevetségesnek, (sokan félre is értik ezért) mert nem az embert neveti ki, veti meg, hanem a cselekedeteket. Csanda megkérdezte, „Te odahaza Rétságon biztosan ismert és elismert ember vagy”. Attila egyelőre csak az ismertségéről tudott beszélni. Szávai Attila tervei között említette, hogy más célja nincs, csak írni, s újabb kötetei sorát gyarapítani. Folytatni azt, amit megkezdett, s reméli, mielőbb úgy alakul élete, hogy csak az írással kelljen foglalkoznia.
A kellemes beszélgetést megszakították néha az előadók még jobb, még kellemesebb produkciói. Mayer Szilvia fuvolajátéka, Kozák-Simon Katalin termet betöltő énekhangja, Holp Judit mosolygós, humoros, és Szájbely Zsolt komolyabb, mára már kifinomultabb előadása. (Holp Judit és Szájbely Zsolt a Palócföld alkotóitól és Szávai Attilától mondtak el verseket, prózákat.)
Az est során a magunkkal vitt könyvekből rögtönzött vásárt is rendeztünk, jónéhány kötet dunaszerdahelyi gazdára talált. A 18-órakor kezdődő irodalmi est végül is 21-óráig tartott. A hazaút is ugyanolyan hangulatos volt, mint az oda, hiszen a lányok egy új dalt tanultak az autó hátsó fertályában, előrébb meg a fiúk tervezték a jövőt. Az esetleges közös jövőt. Is.
Csanda Gábor, az est moderátora először Mizser Attilának „dobta fel a labdát”, adott lehetőséget arra, hogy bemutassa az általa ez évben átvett, s azóta három új számmal megjelent Palócföld folyóiratot, a szlovákiai, leendő olvasóinak. Mizser Attila a palócföldi értékek megőrzése, a palócföldi alkotók bemutatása mellett a lap nyitottságát hangsúlyozta, a lap kitekintést nyújt a magyarországi irodalmi életre, ahogy azt megteszi külhoni alkotókkal is. A Palócföld folyóirat túlélését jelenti a megújult külsőn túl a tartalom változatossága, a felfedezett, vagy az írásra felkért szerzők alkotásainak sokszínűsége. Mizser hangsúlyozta, Handó Péter személyében tökéletes segítőt kapott, olyat, akivel a munkájukat időre és jól végezhetik, s számára ez azért is fontos, mert ő (Mizser) nem éppen megszokott módon olyan lapfőszerkesztő, aki nem Magyarországon él/élt. Tervei között említette azt, hogy magyarországi bemutatók során újra megismertetik és megszerettetik a Palócföldet a megyei olvasókkal. A megyei alkotókkal, alkotókörökkel egyre szorosabb és korrekt kapcsolatot szeretnének kialakítani. A lap terjesztése adja manapság a legnagyobb fejtörést számukra, ugyanis még mindig csak a megyeszékhelyen, Budapesten, és egy-két nagyobb városban kapható a Palócföld. A Szávai Attilával való kapcsolatukról elmesélte, hogy Szávai írásait szereti, legújabb műveik (Mizser/Köz, illetve Szávai/Fészercsend) szinte egyidőben jelentek meg az idei Könyvhétre. Szávai humora már elsőre megfogta, stílusát modernnek, fiatalosnak, dinamikusnak tartja, ezért is kérte fel írás küldésére a lap újabb számaihoz, és a Fészercsend című kötetét is ezért recenzeáltatta Bedegi Deával, a Palócföld legfrissebb számában. Ezzel már az est második témájánál, Szávai Attila Fészercsend című köteténél is voltunk.
Szávai Attila írásait röviden méltatta Csanda Gábor, az Új Szó szerkesztője, aki örömét fejezte ki, hogy végre személyesen is megismerhette az „istállója egyik lovát”, azt a távoli, magyar alkotót, akit az Új Szó hétről-hétre lehoz. Kérdéseire Szávai Attila elmesélte, hogy az írást munka mellett műveli, ami bizonyos korlátok közé szorítja gondolkodó elméjét. Ám ennek ellenére egyszerre több kötetterven is dolgozik, több lapban is publikál, így pl. az Új Kelet és a Kapu című folyóiratban, de ennek ellenére szinte naponta kényszeríti önmagát újabb alkotás létrehozására. (Bár ez a kényszerítés elég erős „költői túlzás”, hiszen alkotásaiban a mindennapi élet apró jeleneteit, a gyarló ember még gyarlóbb és csak a groteszk eszközével megragadható, megírható esendőségét jeleníti meg, ezért témája mindig volt-van-lesz.) Szóba került első kötete, a Mászóka is, s a két kötet apropóján azok megjelentetője, a Kapu Kiadó is, ahol Brády Zoltán látott először fantáziát a Szávai-írásokban. A Fészercsend című kötet rövid írásai szépen körvonalazhatóan egy család, a Galkovics család sztorijait használja fel, a köré csoportosul. Az egyes szám első személyben megszólaló író kicsit önmagát is „megírja” ezekben a történetekben. S ha valaki alkalmas arra, hogy ebben a „fészercsendben” meghallja az írói feddést, az írói figyelmeztetést, talán mindenkinek könnyebb lesz nevetve változni. Mert Szávai azért nevettet, hogy változzunk. Azért mutatja hőseit nevetségesnek, (sokan félre is értik ezért) mert nem az embert neveti ki, veti meg, hanem a cselekedeteket. Csanda megkérdezte, „Te odahaza Rétságon biztosan ismert és elismert ember vagy”. Attila egyelőre csak az ismertségéről tudott beszélni. Szávai Attila tervei között említette, hogy más célja nincs, csak írni, s újabb kötetei sorát gyarapítani. Folytatni azt, amit megkezdett, s reméli, mielőbb úgy alakul élete, hogy csak az írással kelljen foglalkoznia.
A kellemes beszélgetést megszakították néha az előadók még jobb, még kellemesebb produkciói. Mayer Szilvia fuvolajátéka, Kozák-Simon Katalin termet betöltő énekhangja, Holp Judit mosolygós, humoros, és Szájbely Zsolt komolyabb, mára már kifinomultabb előadása. (Holp Judit és Szájbely Zsolt a Palócföld alkotóitól és Szávai Attilától mondtak el verseket, prózákat.)
Az est során a magunkkal vitt könyvekből rögtönzött vásárt is rendeztünk, jónéhány kötet dunaszerdahelyi gazdára talált. A 18-órakor kezdődő irodalmi est végül is 21-óráig tartott. A hazaút is ugyanolyan hangulatos volt, mint az oda, hiszen a lányok egy új dalt tanultak az autó hátsó fertályában, előrébb meg a fiúk tervezték a jövőt. Az esetleges közös jövőt. Is.
2008. október 6., hétfő
Megjelent a Börzsönyi Helikon 0809. száma
Tartalom:
3. o.: Nyárutó; (Ketykó István verse)
4.-7. o.: A „végek” (b)irodalma; (Karaffa Gyula írása)
8.-9. o.: Eljöttem; (Borsi István verse)
10.-14. o.: Mikor a nyitott ajtó sem tart vissza; (Móritz Mátyás írása)
16.-17. o.: Megzabolázva; (Pongrácz Ágnes verse)
18. o.: Késői kérdés; (Péter Erika verse)
20.-33. o.: Egy falu, Szent Márton oltalmában: Borsosberény; (Végh József képes helytörténeti írása)
34.-38. o.: Sári néni vőlegénye; Fűnyíró; (Kovács T. István írásai)
40.-41. o.: Formátlan szövegek; (Nyírfalvi Károly versprózái)
42. o.: furcsa délután; (Szájbely Zsolt verse)
44.-48. o.: Apokrif: Első álom; (Százdi Sztakó Zsolt írása)
50.-51. o.: Ha az én időm… sárkánygyónás; (Szőke Mária-Magdolna verse)
52.-57. o.: Az én füveskönyvem; (Karaffa Gyula írása folytatásokban)
58. o.: Őszi hallgatag; (Székács László verse)
60.-61. o.: Átmenet II.; (Végh Tamás verse)
62. o.: Évszakok; (Hörömpő Gergely verse)
64.-67. o.: Beszámolók;
68.-70. o.: Auditor: Húskiállítás; Európaraszt; (Szávai Attila írásai)
72.-74. o.: Hírek; Pályázat;
75. o.: Impresszum;
E havi lapszámunkat a Balassagyarmaton élő és alkotó Egri István fafaragó népművész alkotásainak képeivel díszítettük. Köszönet érte az alkotónak. A Szerk.
Egri István húsz évesen, Lillafüreden kezdett faragni. Balassagyarmatra nősült, a palóc kultúra itt annyira megragadta, hogy a palóc fafaragás avatott mesterévé képezte magát. 1972-ben kapta meg a népművész címet, 1982-ben Gránátalma díjas lett. 16 éven keresztül tanított fafaragást különféle megyei alkotótáborokban, vezette a Fadd-Dombori és a Tokaji művésztáborokat. Jelenleg aktív nyugdíjas. Alkotásai a balassagyarmati Palóc Múzeumban e hó végéig láthatóak, a kiállítás címe: Gyurkó Pál utódai.
3. o.: Nyárutó; (Ketykó István verse)
4.-7. o.: A „végek” (b)irodalma; (Karaffa Gyula írása)
8.-9. o.: Eljöttem; (Borsi István verse)
10.-14. o.: Mikor a nyitott ajtó sem tart vissza; (Móritz Mátyás írása)
16.-17. o.: Megzabolázva; (Pongrácz Ágnes verse)
18. o.: Késői kérdés; (Péter Erika verse)
20.-33. o.: Egy falu, Szent Márton oltalmában: Borsosberény; (Végh József képes helytörténeti írása)
34.-38. o.: Sári néni vőlegénye; Fűnyíró; (Kovács T. István írásai)
40.-41. o.: Formátlan szövegek; (Nyírfalvi Károly versprózái)
42. o.: furcsa délután; (Szájbely Zsolt verse)
44.-48. o.: Apokrif: Első álom; (Százdi Sztakó Zsolt írása)
50.-51. o.: Ha az én időm… sárkánygyónás; (Szőke Mária-Magdolna verse)
52.-57. o.: Az én füveskönyvem; (Karaffa Gyula írása folytatásokban)
58. o.: Őszi hallgatag; (Székács László verse)
60.-61. o.: Átmenet II.; (Végh Tamás verse)
62. o.: Évszakok; (Hörömpő Gergely verse)
64.-67. o.: Beszámolók;
68.-70. o.: Auditor: Húskiállítás; Európaraszt; (Szávai Attila írásai)
72.-74. o.: Hírek; Pályázat;
75. o.: Impresszum;
E havi lapszámunkat a Balassagyarmaton élő és alkotó Egri István fafaragó népművész alkotásainak képeivel díszítettük. Köszönet érte az alkotónak. A Szerk.
Egri István húsz évesen, Lillafüreden kezdett faragni. Balassagyarmatra nősült, a palóc kultúra itt annyira megragadta, hogy a palóc fafaragás avatott mesterévé képezte magát. 1972-ben kapta meg a népművész címet, 1982-ben Gránátalma díjas lett. 16 éven keresztül tanított fafaragást különféle megyei alkotótáborokban, vezette a Fadd-Dombori és a Tokaji művésztáborokat. Jelenleg aktív nyugdíjas. Alkotásai a balassagyarmati Palóc Múzeumban e hó végéig láthatóak, a kiállítás címe: Gyurkó Pál utódai.
Október 6.
A tizenhárom aradi vértanúra emlékeztek fiatalok ma Nagyorosziban egy irodalmi műsorral. A HMO-ban frissen szerveződött színjátszó-kör első megmutatkozása volt ez a fellépés, megemlékezés, s mondhatom, nem kell szégyenkezniük. Az est koreográfiája nagyon jó volt, méltó az aradi tizenhármak emlékéhez. A fiatalok természetesen adták elő a rájuk osztott szövegeket, így teremtve meg az emlékezés hangulatát. Köszönet érte a szervezőnek-rendezőnek Vida Attilának, és a szereplőknek!
2008. október 4., szombat
Bőrös foglalkozások napja. október 3.
Délelőtt egy gödi, a Baptista egyház által fenntartott napköziotthonban dolgoztunk. Fiatalok, felnőttek, mindannyian valamilyen fokon sérült emberek élnek itt napközben, de olyan szeretetteljes közösségben, hogy öröm látni. A dolgozók, akik ellátják őket, nem nyűgnek, hanem hivatásnak tartják a munkájukat, ez tisztán látható volt, hiszen már második alkalommal voltunk itt. Természetesen ingyen, felajánlásból dolgoztunk velük, egy-egy komolyabb formájú kulcstartót készítettünk. Én már háromnegyed részig előkészítettem a tartót, felszegecseltem, felpatenteztem, összeragasztottam, ott már csak lyukasztani és fűzni kellett a szélét. Éva is jött velem, így közösen, és az ottani foglalkoztatókkal együtt meg tudtuk tanítani a fűzést, és mindegyik tárgy szépre sikeredett. Csodálatos kézműves tárgyakat készítettek a skacok, amit el is fognak adni. Voltak ott készen tolltartók bőrből, gyöngyfűzések, feketedió nyakláncok, kerámiák szép számmal. Mind a gondos munkát mutatta. Képeket talán tapintatból nem készítettem, viszont minket lefotóztak saját maguknak. Velük költöttük el az ebédet, mert szívesen invitáltak, köszönet érte. Remélem, Karácsony előtt még egyszer elmehetünk ide, mert már szinte hazamegyünk közéjük.
Délután egy dunakeszi óvodában dolgoztunk, ahol nyakláncokat készítettünk a gyerekekkel. Sokuk szülője is segített, de inkább tőlünk kértek segítséget. A gyerekek bátrabban dolgoztak most, mint a szülők.
2008. szeptember 28., vasárnap
Évadzáró "buli" a nőtincsi Seholsziget élményparkban, szeptember 28.
Szíves invitálást kaptam, ami arra buzdított, hogy a mai napon családommal együtt látogassunk el a Seholsziget élményparkba, ahol is évadzáró ünnepséget szerveznek. A program igen színesre és változatosra sikeredett, ugyanis lovasbemutatót nézhettünk, állatokat simogathattunk, nézhettünk, kovácsokat láthattunk munka közben, a kemencében égett a fa, a bogrács alatt is, s benne főtt a birkagulyás. Fellépett a lovasbemutató alatt Andi József, az utolsó fóti betyár. Az érdeklődők kocsikázhattak, vonatozhattak, vagy csak nézelődhettek az ezernyi látnivalót adó faluban. (Mert valóban egy faluvá nőtt ez a park az elmúlt egy-két évben.) 12-től ebéd, majd 14 órakor az ünnepélyes évadzáró kezdődött meg. A két tulajdonos, Markó Judit és Lek János köszöntője után Dobai Szabolcs nagyon szép hegedűjátéka csendült fel. Aztán igazi meglepetés érte a közönséget. Végh József rövid bemutatása után Pál István népművész lépett fel. Először dudajátékával kápráztatott, majd furulyájával varázsolt, aztán énekével vidított. Igazi élvezet volt hallgatni Pista bácsit, akin látszott, hogy még jobban élvezi amit csinál, mint azok, akik hallgatják! És ez így a legjobb! Pista bácsi után Kozák-Simon Katalin csodálatosan csengő énekhangja késztetett szájtátásra mindenkit.
Sajnos nekünk idő előtt haza kellett jönnünk, így csak ennyit láttunk a napból, a programokból, ám ez is örök szép emlék marad.
Falunap, Göncfesztivál, Érsekvadkert, szeptember 27.
Elérkezett hát az Érsekvadkerti falunap is, amikor nagygöncöt főzött a falu hozzáértő közössége. Hogy mi is a nagygönc? Krumplis gombóc megfőzve, közepében ropogós tepertővel, tetején tejföl és sajt. Nagyon finom!!! De itt voltak a vanyarciak is, akik a haluskából adtak leckét, no meg ízelítőt az arra éheseknek. Vásári sokadalom, kézművesek, rétsági hagyományőrzők, néptánccsoportok Patakról, Dejtárról, helyből, Vanyarcról, hastáncosok Drégelypalánkról, társastácosok, mesemondók, és énekesek léptek színpadra. A vendégek gulyáslevest is ízlelhettek, no meg adományokért teli tálca süteményeket kaphattak. A nap végén lépett fel Orsi és Zsuzsi, majd a Dupla kávé együttes.
Azt gondolom, jól szervezett, és gazdag programot kínáló nap volt ez, grat. a szervezőknek, a segítőiknek.
Én magam ide is barackmagsíppal jöttem, és a vadkerti gyerekek is rácsodálkozhattak erre az egyszerű játékra. Évával árusítottunk is, könyveim is gazdákra találtak, de főképp a táskákra "álltak rá" a vevők, mert akciót rendeztünk.
2008. szeptember 26., péntek
Könyvbemutató Nagyorosziban
A mai napon, délután 16 órakor a helyi HEMO-ban Kardos Gy. József keszthelyi tanár-író, Ahonnan jöttem című kötetét mutatták be, ami a nagyoroszi születésű Pálfalvi Nándor író-költő eddigi életútját írja meg. Kardos Gy. József és Pálfalvi Nándor nyolc éve jó barátok, és alkotótársak is. Kardos úr új kötetében Pálfalvi Nándor eddig megjelent harminckilenc önálló kötetével foglalkozik, tulajdonéppen ez az új mű egy bővített biográfia, hiszen tanári múltját vállalva, a köteteket elemzi is.
Pálfalvi Nándor Nagyoroszi díszpolgára címét is megkapta három évvel ezelőtt, amire nagyon büszke. Hornyák Endre polgármester köszöntője hangzott el, majd Pálfalvi Nándor elmondta, feleségével napi rendszerességgel beszélgetnek a falunkról, Nagyorosziról, mintha csak ideiglenesen lennének innen távol. Nem tudott sem Pestivé válni, sem másvidékivé. Mai napig oroszinak tartja, érzi magát.
Az új kötetet és az alkotót, alkotókat köszöntötték a helyiek néhány Pálfalvi vers elmondásával, és a fiatalok néptánccal. Sok könyv fogyott, és a hangulatos dedikáció alatt mindenki egy-egy klasszikus bölcsességet is kapott papíron Kardos Gy. Józseftől.
Az új kötetet és az alkotót, alkotókat köszöntötték a helyiek néhány Pálfalvi vers elmondásával, és a fiatalok néptánccal. Sok könyv fogyott, és a hangulatos dedikáció alatt mindenki egy-egy klasszikus bölcsességet is kapott papíron Kardos Gy. Józseftől.
Megtisztelte a könyvbemutatót Réti Zoltán festőművész is, aki szintén Nagyoroszi díszpolgára címmel büszkélkedik.
Sok erőt, sok irodalmi sikert kívánok Kardos Gy Józsefnek is, és Pálfalvi Nándornak is.
Szondi két apródja Jordán Tamás rendezésében
A mai napon vette kezdetét Szécsényben a háromnapos Szondi két apródja- konferencia. Érdekes megbeszélések, irodalomtörténeti előadások, A Magyar Irodalomtörténeti Társaság
Nógrád Megyei Tagozatának (újjáalakuló) ülése , szakmai előadások, viták a versről, filmvetítések, hangzó anyagok színesítik a programot. Irodalmi berkekben nagy nevek tartanak előadásokat, így pl. Praznovszky Mihály, Jelenits István, Margócsy István.
Nógrád Megyei Tagozatának (újjáalakuló) ülése , szakmai előadások, viták a versről, filmvetítések, hangzó anyagok színesítik a programot. Irodalmi berkekben nagy nevek tartanak előadásokat, így pl. Praznovszky Mihály, Jelenits István, Margócsy István.
A mai napon érdekes, eddig soha nem látott, és valószínűleg máskor is ritkán látható program zajlott a drégelyi várnál. Jordán Tamás, Kossuth-díjas színész zarándokolt el a várhoz jóval több mint száz általános iskolással, középiskolással, felnőttel, irodalomtanárral, civil érdeklődővel, hogy itt adják elő, mondják el Jordán Tamás instrukciói szerint Arany János Szondi két apródját. A gyerekek Balassagyarmatról, a Balassi gimnáziumból, Drégelypalánkról, az általános iskolából jöttek.
A program megnyitását Dombai Gábor, Drégelypalánk polgármestere és Fűzfa Balázs, a Szondi két apródja konferencia szervezője végezte. A résztvevők köszöntése után azonnal megkezdődött a vers előadása, nagy eréllyel és nagy kedvvel adták elő a gyerekek a művet. Ha hiszünk abban, hogy van túlvilág, eme tiszteletnyilvánításra a drégelyi hősök szemébe könnyek ültenek.
Feltűnt a közönség soraiban Dr. Jelenits István szerzetes tanár, de itt volt Teszáry Károly is, aki a vár helyreállítását szervezi, vezeti.
Szép, felemelő program kerekedett, a felhők megkegyelmeztek, nem esett, így mindenki aránylag száraz lábbal tehette meg azt az öt-hat kilométert, míg az autóktól a várhoz, majd visszaért a kiindulási pontjára. A szellemi élmény mellé egy kellemes izomlázat is beszereztünk ma!
Köszönet minden résztvevőnek, szereplőnek, de főképp Jordán Tamás színművésznek!
2008. szeptember 22., hétfő
II. Biobúcsú a PeCsa-ban, Budapest, szeptember 21.
Idén már másodszor rendezték meg a PeCsában (Petőfi Csarnok) az országos biobúcsút, ahol a más-más tájakon gazdálkodó biogazdák, termelők mutathatják be munkájuk gyümölcsét, termékeiket. Méhészek, borászok, gyümölcstermelők, zöldségtermesztők, bioárú boltosok voltak igen nagy számmal a kiállítók, vásárosok között, hiszen ez az ünnep egyben vására is a biotermékeknek. Kicsiben is, és nagyban is. S talán nem meglepő, hogy a biogazdák között kézművesek, szövők, fafaragók, keramikusok, bőrös és más foglakozást űző mesterek is helyet kaptak. Valahol a biogazdálkodás és a hagyományos dolgok szeretete kéz a kézben jár!
Évával mi a Dunakanyar Népművészeti Egyesület képviseletében voltunk jelen, s "egy gyékényen" árultunk Konczili Anna kosdi biogazdasszonnyal, aki Pataki István biogazdával, párjával együtt évek óta kitartóan járja ezt a rögös, kezdetben igen nehéz utat, s végzik ezt az egészséges táplálkozást megismertető, azt segítő gazdálkodó munkát. (Éva és Anikó egyébként testvérek.) Mi a bőrök mellett (tarsoly, tüsző, övek, stb.) most is a két könyvemet, és a Spangár Kör antológiáját vittük magunkkal, s meséltem e táj gazdagságáról, értékeiről a budapestieknek, de az ország más részséről érkezőknek is. Sok könyvem fogyott, és még több névkártyát osztottam szét, aminek remélem meg lesz a gyümölcse, akár a Börzsönyi Helikon olvasótáborának növekedésében, akár későbbi vevőkben.
Több ezren fordultak meg a nap folyamán a kiállítósátrak között, s a színpadon is nívós, és igen gazdag programot nézhettek a kóstolással egybekötve. Feltűnt a tömegben pl. Gőgös államtitkár úr is, de Galkó Balázs is ott nézgelődött a sátrak előtt. A fellépők sokasága, a nap forgataga egészen késő estig kitartottak, mikor is zárásként Pomázi Zoltán együttesével igazi kantrimuzsikával lepte meg a hallgatóságot.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)