Minden kornak megvannak a maga skrupulusai a kultúrában is, ám a „gagyi”, s a fogalom jelentése internacionálisnak és kortalannak tűnik. A „magaskultúra” mellett mindig is „vevők” voltak a szélesebb, mondjuk ki, tanulatlanabb, műveletlenebb, igénytelenebb néprétegek, emberek az egyszerűbbnek tűnőre, az „olcsóbbra”, a „ponyvára”, a kommerszre, a szórakoztatóra. Ám számukra a szórakozást, a művelődést a „tömegkultúra”, a televízió kereskedelmi csatornái, az épp futó slágergyanús szerzemények és az éppen aktuális „ponyva trend” adja. Nem bűn az, ha valaki ki akarja kapcsolni magát néhány órára, napra a mindennapok taposómalmából, és ehhez segédeszközöket vesz igénybe, úgymint a szórakoztató zenei műsorok, a sci-fik, vagy krimik, a katasztrófafilmek, vagy akár diznilend. Ám ez csak abban az esetben elfogadható, megérthető, ha az illető, illetők a másik oldalt, a kultúra komolyabb szegmensét is ismerik, vagy legalább halvány sejtésük van arról, hogy a Dallason (megint elővette az egyik kereskedelmi csatorna) kívül vannak pl. Tarkovszkíj filmek is a világon. Ugyanez érvényes a zenében is: Ha valaki Ótós Jocót hallgatja, de tudomása van Lisztről is, s így választja a gagyit, akkor lelke rajta.
Ennél a pontnál már helyben vagyunk! A gagyi térnyerése a különféle művészeti ágakban, zenében, színházban, irodalomban, de a hétköznapokban, az „alkalmazott” művészeti ágakban (városkép, kirakatok, reklámok) is szinte törvényszerű akkor, amikor a közműveltség nagyon mély szinten van. Márpedig ma Magyarországon a Köz műveltségi szintje inkább negatívan értékelhető, mintsem pozitívan.
Magyarországon 20. éve, a „rendszerváltáskor” összeomlott mindaz, amit addig törvényszerűnek, állandónak, és jónak tartottunk. (Ezzel nem azt állítom, hogy a szocializmus 50 évében nem voltak problémák, hogy Kánaánban éltünk! De ennek elmesélése, kibontása egy másik sztori lenne.) Bár pl. az irodalomban és a színházakban is működött a sokszor emlegetett és gyűlölt 3T, ennek ellenére a közművelődésért felelősek sokkal láthatóbb és látványosabb, no meg, hasznosabb munkát végeztek az állandó emberi értékek propagálásában. (Talán a nagy folyamatok kézben tartásához mégsem árt egy erős kéz!?) Anno, 1989-ben, Nyíregyházán éltünk feleségemmel, ahol rengeteg népművelőt ismertem, akik a szó nemes értelmében valóban művelték a népet, minden tevékenységük (munkaidőn túl is) erről szólt, s nagy eréllyel szereztek érvényt elképzeléseiknek, akaratuknak. Mondhatni, nem volt lehetetlen előttük. Nagyon sok íróval, költővel álltam kapcsolatban abban az időben, s róluk is ez mondható el. Általában egy-egy zseninek is mondható költő, író „fejükre nőtt”, vagy épp „kinőtt közülük”, ám ezt senki sem vette zokon, nem érezte e miatt azt, hogy ő maga a középszer lenne. (Örömmel említem, hogy volt szerencsém az egyik zsenit, Ratkó Józsefet ismerni.) Manapság, mikor már „Amerikából bejött a zene”, s vele együtt a kommersz, az igénytelen, a komoly tartalom nélküli alkotások is, (IS kiemelve!) szinte (a megélhetési válság mellett) önértékelési zavarokkal küzd minden egyes, a különféle művészeti ágakban alkotó ember. Mert miért is tart ki még az álmai, a vágyai mellett, miért is hiszi, hogy munkájával akár egy jottányit is sikerül megváltoztatni Magyarország közművelődési helyzetét? Valamikor elindult egy „Művelt nép” mozgalom, aztán a régi, a szocializmushoz (is) köthető dolgokat mindenki elkezdte szégyellni. Így sorra abbamaradtak a jó, a már kipróbált dolgok is, (Egy példa a gazdaságból: Mi szétvertük a termelőszövetkezeti rendszerünket, a lengyelek azóta építették fel a sajátjukat! És működik, sőt, jól működik.) helyüket természetszerűleg a zavaros, a silányabb, a „modern”, vagy az idegenben épp „trendi” vette át. (Pedig az egyszerű parasztember is tudja, az okos nem bont addig, míg nincs helyette más.) Emlékszem, a kilencvenes évek elején, a román forradalom után szabadabban jöttek haza az anyaországba az erdélyi magyarok. A körösfőiek hozták a népviseleteiket, a csizsmát, a kalapot, a ruvákot, a tüszüt s egyebeket, s adták el márkáért a németeknek, olaszoknak, japánoknak, akiknek ez nem a mindennapi élethez kellett, hanem kuriózum, érdekesség volt számukra csupán. Nem vették észre azok a körösfőiek, hogy önmagukból adtak el egy-egy darabot, s helyette felvették a farmerdzsekit, a bézbólsapkát? (Vajon Malonyay lerajzolná így őket?) Bár egyformáknak látszottak a népviseleteikben, nem vették észre, hogy karakterüket, saját arcukat épp akkor vesztették el, hogy igazán egyformává, tucatemberré, „európaivá” akkor lettek, amikor felvették az idegen kultúra kellékeit?
A nemzeti kultúra, a hagyomány, a nemzeti múlt ebben az időben kezdett egyre inkább terhessé válni a gazdasági élet miatt (is) liberalizálódó országban. Mindenki egymással versenyezve akart városiasabb, európaibb, modernebb, korszerűbb lenni. A vidékiség pejoratív fogalommá vált, a népi kultúra relikviái múzeumokba való, vagy habókos egyetemisták által gyűjtött, vagy egy-egy magányos mohikánként dolgozó kézműves által készített kuriózumokká váltak. Így szakadtunk el lassan mindentől, ami a miénk volt addig, s lettünk önként és dalolva „világpolgárokká”, tucatemberekké. (Tisztán emlékszem arra is, amikor nagyanyám nádfedeles, tökéletes állapotban lévő, kényszerből eladott parasztházát kemencéstül, istállóstul eldózeroltatta az új tulajdonos, s helyére egy modern „palotát” húzatott fel.)
Természetesen ez a folyamat magával hozta azt is, hogy az értékvesztett ország zavarosában halászva, mindenféle „modern” irányzat képviselője megtalálhatta a helyét. Ugyan, ez a hely nem járt ki neki, de megtalálta! A színházakban ma már nem csak az a trend, hogy az ismert, a hagyományos, a kipróbáltan sikeres színdarabokat adják elő, hanem újat, új szerzőktől, akár új színházakban. (S néha ezzel a határokat, a közönség tűrőképességének határait feszegetik a rendezők.) A zenében nem az a trend, hogy a népzenénket megismertessük, vagy használjuk, hanem az idegen, a távoli előtt boruljon le a közönség, de sokszor a szakma is. Az irodalomban nem az a trend, a felfogás, hogy a klasszikusok már letettek valamit az asztalra, az idő megrostálta már művészetüket, s csak az arra érdemes maradt meg a kollektív emlékezetben, hanem az, hogy művészetük mára már ósdi, elavult, nem korszerű, nyelvezetük érthetetlen. Helyettük száz és száz új, és önjelölt hérosz jött, akik a szakmát sem voltak hajlandóak megtanulni tisztességesen, ám kóklerséggel, blöffel és állítólagos modernséggel pótolták hiányosságaikat. Mondanivalójuk nincs, az ihlet, katarzis, haza, hazaszeretet szótól kiütést kapnak, de mindenről mindenkinél jobban tudnak… beszélni! Létérdekük, hogy elhitessék az emberekkel, a befogadókkal, az olvasókkal, hogy amit ők csinálnak, és ahogy ők csinálják, az a jó, az az új, az a modern, az az érték! Nem kellett sokat szenvedniük, hogy a hazugságaikat elhiggyék a még „kultúrát fogyasztók”, mert érthetetlen és máig megfejthetetlen módon szinte megdelejezve, álomkórosként követte a nagy többség ezeket a modernkori kulturprófétákat.
Értehetetlen és megfejthetetlen? Ugyan, dehogy! Nagyon is megfejthető, hiszen a történések a közelmúltban játszódtak! Mint ahogy már említettem, kezdődött a dolog a rendszerváltásnak nevezett hatalomváltással. Az új politikai elit úgy „zavarta” el a régit, hogy semmire nem volt rálátása, az ország gazdasági helyzetéről mit sem tudott. Megszerezték ugyan a politikai hatalmat, de a háttérben zajló, főként a gazdasággal összefüggő történésekről halvány gőzük sem volt. (Ha mégis, ha volt, az visszatekintve bűnükként róható fel. Hogy hagyták!) Így egyfajta kényszerhelyzetbe is kerültek. A régi rend nagyon sok vezetőjéről minden elmondható, csak az nem, hogy kultúremberek voltak. Hatalmukat, pozíciójukat sokszor baráti, rokoni, vagy épp elvtársi alapon kapták, szerezték, ahhoz sokszor a legkisebb intellektuális erőfeszítést sem kellett megtenniük. (E téren sem különb a helyzet ma, ne áltassuk magunkat!) S ha egy döntéshozóban, irányítóban, az ország sorsát kézben tartóban nem alakul ki bizonyos igény az intellektusra, a kultúráltságra, akkor bizony igazzá válik a mondás: A fejétől bűzlik a hal.
Magyarországon rengeteg tudatlan, kultúrálatlan, a szellemi javakra igénytelen politikus, és döntéshozó van! Olyanok is akadnak a Magyar Parlamentben, akik még beszélni sem tudnak rendesen, 2009-ben is csak makognak, érthetetlenül, zavarosan. (Megválasztásuk nem csak a saját hiúságukról, karriervágyukról, önkritikátlanságukról mesél, hanem az őket oda helyezőkről, megválasztókról is!) Az ilyen emberről joggal feltételezhető, hogy nem olvas, hogy nem jár színházba, és a TV csatornák közül nem a Dunát, vagy a MTV2-est nézi. S ha önmaga nincs benne ebben a világban, azt nem is tartja értékesnek! És ez adja a legtöbb problémát. Ugyanis, az ilyen ember, ha fajsúlyosabb esetekben döntenie kell, szemrebbenés nélkül a gagyi, az értéktelen mellett dönt majd, az érték, a kultúra, a könyvkiadás, a színházi élet, a komolyabb zene, a művészetek ellenében! Az ilyen embert nyugodtan elnevezhetjük „gagyi ember”-nek!
A „gagyi embert” nem érdekli más, csak a pénz! Az anyagi javak. A „gagyi ember”-nek nincs igénye a szellemi javakra, mert önmagát is puszta matériának, húsnak, ereknek, csontoknak, zsigereknek tartja. Az ilyen embert nem érdekli a kultúra. A művelődés. A Köz művelődése. Mert az ilyen ember individualista, karrierista. Az ilyen emberek hatalmuk fenntartása érdekében kénytelenek elhitetni a többséggel, hogy az a jó, ami olcsó, az a sikeres, aki anyagi javakat halmoz. Az ilyen ember el akarja hitetni a többséggel, hogy mindig az újat kell keresni! Hogy a dolgok lényege a modernizációban van! Hogy ami állandó, ami kipróbált, ami jó, az unalmas! Hogy az izgalmakat kell keresni, az extrémet a normális helyett! És az ilyen ember ehhez minden eszközt megragad, engedélyez magának. (Koronként mást és mást: Hol elpusztít, hol bebörtönöz, hol csak ideológiájával nevetségessé tesz, hol csak a vásárlói, fogyasztói szemléletet erősíti fel irreálisra.) A „gagyi ember” a mai kor terméke? -tehetné fel joggal a kérdést az értő szemlélő. Á, dehogy! Minden korban megvolt és meglesz a „gagyi emberek” sokasága. A kérdés csak az, hogy a társadalom öntudata engedi-e, hogy létszámukkal jelentős többségbe kerüljenek a döntéshozói pozíciókban! Jelenleg, Magyarországon (én azt látom) a döntéshozó pozíciókban bizony a „gagyi emberek” sokasága van. És ezért lehet kérdés egyáltalán mára az, hogy „a „gagyi” (értsd: üres, olcsó, hatásvadász elem) bármely formai vagy tartalmi megjelenése – akár idézet formájában – tárgya, illetve eszköze lehet-e a művészetnek, beemelése, felhasználása ízlésrombolásnak minősül, vagy a művészi szabadság kiterjesztésének?”
A gagyinak sehol sem lenne létjogosultsága! Ám modern korunkban sajnos ez nem így van. A „gagyi emberek” sokasága „dolgozik” (sokszor öntudatlanul) az ügyön, hogy a nemzet szellemi javai megsemmisüljenek, a nemzet tagjainak szemléletmódja anyagias legyen, kultúráltsága minimális szintre zuhanjon, illetve irányítottan csakis azokat a kulturális formákat keresse, amiben a „gagyi ember” anyagilag érdekelt!
Tudom, hogy ezen írásom is egy, a sok „vészharang kondítás” közül. Tudom, hogy annyian kongatjuk ezeket a harangokat nap mint nap, hogy szinte belesüketül az ember a hangzavarba. Ám, akiknek szánjuk, azok bizony MP3-as lejátszójuk fülhallgatójától, vagy sportkocsijuk kipufogóhangjától, vagy plazmatévéjük hangszóróitól, vagy kastélyaik vastag falától, vagy épp hétköznapi gondjaik kiáltozásaitól, a „mindenből a legolcsóbbat” filozófiától nem hallják meg a kondításokat!
Ennél a pontnál már helyben vagyunk! A gagyi térnyerése a különféle művészeti ágakban, zenében, színházban, irodalomban, de a hétköznapokban, az „alkalmazott” művészeti ágakban (városkép, kirakatok, reklámok) is szinte törvényszerű akkor, amikor a közműveltség nagyon mély szinten van. Márpedig ma Magyarországon a Köz műveltségi szintje inkább negatívan értékelhető, mintsem pozitívan.
Magyarországon 20. éve, a „rendszerváltáskor” összeomlott mindaz, amit addig törvényszerűnek, állandónak, és jónak tartottunk. (Ezzel nem azt állítom, hogy a szocializmus 50 évében nem voltak problémák, hogy Kánaánban éltünk! De ennek elmesélése, kibontása egy másik sztori lenne.) Bár pl. az irodalomban és a színházakban is működött a sokszor emlegetett és gyűlölt 3T, ennek ellenére a közművelődésért felelősek sokkal láthatóbb és látványosabb, no meg, hasznosabb munkát végeztek az állandó emberi értékek propagálásában. (Talán a nagy folyamatok kézben tartásához mégsem árt egy erős kéz!?) Anno, 1989-ben, Nyíregyházán éltünk feleségemmel, ahol rengeteg népművelőt ismertem, akik a szó nemes értelmében valóban művelték a népet, minden tevékenységük (munkaidőn túl is) erről szólt, s nagy eréllyel szereztek érvényt elképzeléseiknek, akaratuknak. Mondhatni, nem volt lehetetlen előttük. Nagyon sok íróval, költővel álltam kapcsolatban abban az időben, s róluk is ez mondható el. Általában egy-egy zseninek is mondható költő, író „fejükre nőtt”, vagy épp „kinőtt közülük”, ám ezt senki sem vette zokon, nem érezte e miatt azt, hogy ő maga a középszer lenne. (Örömmel említem, hogy volt szerencsém az egyik zsenit, Ratkó Józsefet ismerni.) Manapság, mikor már „Amerikából bejött a zene”, s vele együtt a kommersz, az igénytelen, a komoly tartalom nélküli alkotások is, (IS kiemelve!) szinte (a megélhetési válság mellett) önértékelési zavarokkal küzd minden egyes, a különféle művészeti ágakban alkotó ember. Mert miért is tart ki még az álmai, a vágyai mellett, miért is hiszi, hogy munkájával akár egy jottányit is sikerül megváltoztatni Magyarország közművelődési helyzetét? Valamikor elindult egy „Művelt nép” mozgalom, aztán a régi, a szocializmushoz (is) köthető dolgokat mindenki elkezdte szégyellni. Így sorra abbamaradtak a jó, a már kipróbált dolgok is, (Egy példa a gazdaságból: Mi szétvertük a termelőszövetkezeti rendszerünket, a lengyelek azóta építették fel a sajátjukat! És működik, sőt, jól működik.) helyüket természetszerűleg a zavaros, a silányabb, a „modern”, vagy az idegenben épp „trendi” vette át. (Pedig az egyszerű parasztember is tudja, az okos nem bont addig, míg nincs helyette más.) Emlékszem, a kilencvenes évek elején, a román forradalom után szabadabban jöttek haza az anyaországba az erdélyi magyarok. A körösfőiek hozták a népviseleteiket, a csizsmát, a kalapot, a ruvákot, a tüszüt s egyebeket, s adták el márkáért a németeknek, olaszoknak, japánoknak, akiknek ez nem a mindennapi élethez kellett, hanem kuriózum, érdekesség volt számukra csupán. Nem vették észre azok a körösfőiek, hogy önmagukból adtak el egy-egy darabot, s helyette felvették a farmerdzsekit, a bézbólsapkát? (Vajon Malonyay lerajzolná így őket?) Bár egyformáknak látszottak a népviseleteikben, nem vették észre, hogy karakterüket, saját arcukat épp akkor vesztették el, hogy igazán egyformává, tucatemberré, „európaivá” akkor lettek, amikor felvették az idegen kultúra kellékeit?
A nemzeti kultúra, a hagyomány, a nemzeti múlt ebben az időben kezdett egyre inkább terhessé válni a gazdasági élet miatt (is) liberalizálódó országban. Mindenki egymással versenyezve akart városiasabb, európaibb, modernebb, korszerűbb lenni. A vidékiség pejoratív fogalommá vált, a népi kultúra relikviái múzeumokba való, vagy habókos egyetemisták által gyűjtött, vagy egy-egy magányos mohikánként dolgozó kézműves által készített kuriózumokká váltak. Így szakadtunk el lassan mindentől, ami a miénk volt addig, s lettünk önként és dalolva „világpolgárokká”, tucatemberekké. (Tisztán emlékszem arra is, amikor nagyanyám nádfedeles, tökéletes állapotban lévő, kényszerből eladott parasztházát kemencéstül, istállóstul eldózeroltatta az új tulajdonos, s helyére egy modern „palotát” húzatott fel.)
Természetesen ez a folyamat magával hozta azt is, hogy az értékvesztett ország zavarosában halászva, mindenféle „modern” irányzat képviselője megtalálhatta a helyét. Ugyan, ez a hely nem járt ki neki, de megtalálta! A színházakban ma már nem csak az a trend, hogy az ismert, a hagyományos, a kipróbáltan sikeres színdarabokat adják elő, hanem újat, új szerzőktől, akár új színházakban. (S néha ezzel a határokat, a közönség tűrőképességének határait feszegetik a rendezők.) A zenében nem az a trend, hogy a népzenénket megismertessük, vagy használjuk, hanem az idegen, a távoli előtt boruljon le a közönség, de sokszor a szakma is. Az irodalomban nem az a trend, a felfogás, hogy a klasszikusok már letettek valamit az asztalra, az idő megrostálta már művészetüket, s csak az arra érdemes maradt meg a kollektív emlékezetben, hanem az, hogy művészetük mára már ósdi, elavult, nem korszerű, nyelvezetük érthetetlen. Helyettük száz és száz új, és önjelölt hérosz jött, akik a szakmát sem voltak hajlandóak megtanulni tisztességesen, ám kóklerséggel, blöffel és állítólagos modernséggel pótolták hiányosságaikat. Mondanivalójuk nincs, az ihlet, katarzis, haza, hazaszeretet szótól kiütést kapnak, de mindenről mindenkinél jobban tudnak… beszélni! Létérdekük, hogy elhitessék az emberekkel, a befogadókkal, az olvasókkal, hogy amit ők csinálnak, és ahogy ők csinálják, az a jó, az az új, az a modern, az az érték! Nem kellett sokat szenvedniük, hogy a hazugságaikat elhiggyék a még „kultúrát fogyasztók”, mert érthetetlen és máig megfejthetetlen módon szinte megdelejezve, álomkórosként követte a nagy többség ezeket a modernkori kulturprófétákat.
Értehetetlen és megfejthetetlen? Ugyan, dehogy! Nagyon is megfejthető, hiszen a történések a közelmúltban játszódtak! Mint ahogy már említettem, kezdődött a dolog a rendszerváltásnak nevezett hatalomváltással. Az új politikai elit úgy „zavarta” el a régit, hogy semmire nem volt rálátása, az ország gazdasági helyzetéről mit sem tudott. Megszerezték ugyan a politikai hatalmat, de a háttérben zajló, főként a gazdasággal összefüggő történésekről halvány gőzük sem volt. (Ha mégis, ha volt, az visszatekintve bűnükként róható fel. Hogy hagyták!) Így egyfajta kényszerhelyzetbe is kerültek. A régi rend nagyon sok vezetőjéről minden elmondható, csak az nem, hogy kultúremberek voltak. Hatalmukat, pozíciójukat sokszor baráti, rokoni, vagy épp elvtársi alapon kapták, szerezték, ahhoz sokszor a legkisebb intellektuális erőfeszítést sem kellett megtenniük. (E téren sem különb a helyzet ma, ne áltassuk magunkat!) S ha egy döntéshozóban, irányítóban, az ország sorsát kézben tartóban nem alakul ki bizonyos igény az intellektusra, a kultúráltságra, akkor bizony igazzá válik a mondás: A fejétől bűzlik a hal.
Magyarországon rengeteg tudatlan, kultúrálatlan, a szellemi javakra igénytelen politikus, és döntéshozó van! Olyanok is akadnak a Magyar Parlamentben, akik még beszélni sem tudnak rendesen, 2009-ben is csak makognak, érthetetlenül, zavarosan. (Megválasztásuk nem csak a saját hiúságukról, karriervágyukról, önkritikátlanságukról mesél, hanem az őket oda helyezőkről, megválasztókról is!) Az ilyen emberről joggal feltételezhető, hogy nem olvas, hogy nem jár színházba, és a TV csatornák közül nem a Dunát, vagy a MTV2-est nézi. S ha önmaga nincs benne ebben a világban, azt nem is tartja értékesnek! És ez adja a legtöbb problémát. Ugyanis, az ilyen ember, ha fajsúlyosabb esetekben döntenie kell, szemrebbenés nélkül a gagyi, az értéktelen mellett dönt majd, az érték, a kultúra, a könyvkiadás, a színházi élet, a komolyabb zene, a művészetek ellenében! Az ilyen embert nyugodtan elnevezhetjük „gagyi ember”-nek!
A „gagyi embert” nem érdekli más, csak a pénz! Az anyagi javak. A „gagyi ember”-nek nincs igénye a szellemi javakra, mert önmagát is puszta matériának, húsnak, ereknek, csontoknak, zsigereknek tartja. Az ilyen embert nem érdekli a kultúra. A művelődés. A Köz művelődése. Mert az ilyen ember individualista, karrierista. Az ilyen emberek hatalmuk fenntartása érdekében kénytelenek elhitetni a többséggel, hogy az a jó, ami olcsó, az a sikeres, aki anyagi javakat halmoz. Az ilyen ember el akarja hitetni a többséggel, hogy mindig az újat kell keresni! Hogy a dolgok lényege a modernizációban van! Hogy ami állandó, ami kipróbált, ami jó, az unalmas! Hogy az izgalmakat kell keresni, az extrémet a normális helyett! És az ilyen ember ehhez minden eszközt megragad, engedélyez magának. (Koronként mást és mást: Hol elpusztít, hol bebörtönöz, hol csak ideológiájával nevetségessé tesz, hol csak a vásárlói, fogyasztói szemléletet erősíti fel irreálisra.) A „gagyi ember” a mai kor terméke? -tehetné fel joggal a kérdést az értő szemlélő. Á, dehogy! Minden korban megvolt és meglesz a „gagyi emberek” sokasága. A kérdés csak az, hogy a társadalom öntudata engedi-e, hogy létszámukkal jelentős többségbe kerüljenek a döntéshozói pozíciókban! Jelenleg, Magyarországon (én azt látom) a döntéshozó pozíciókban bizony a „gagyi emberek” sokasága van. És ezért lehet kérdés egyáltalán mára az, hogy „a „gagyi” (értsd: üres, olcsó, hatásvadász elem) bármely formai vagy tartalmi megjelenése – akár idézet formájában – tárgya, illetve eszköze lehet-e a művészetnek, beemelése, felhasználása ízlésrombolásnak minősül, vagy a művészi szabadság kiterjesztésének?”
A gagyinak sehol sem lenne létjogosultsága! Ám modern korunkban sajnos ez nem így van. A „gagyi emberek” sokasága „dolgozik” (sokszor öntudatlanul) az ügyön, hogy a nemzet szellemi javai megsemmisüljenek, a nemzet tagjainak szemléletmódja anyagias legyen, kultúráltsága minimális szintre zuhanjon, illetve irányítottan csakis azokat a kulturális formákat keresse, amiben a „gagyi ember” anyagilag érdekelt!
Tudom, hogy ezen írásom is egy, a sok „vészharang kondítás” közül. Tudom, hogy annyian kongatjuk ezeket a harangokat nap mint nap, hogy szinte belesüketül az ember a hangzavarba. Ám, akiknek szánjuk, azok bizony MP3-as lejátszójuk fülhallgatójától, vagy sportkocsijuk kipufogóhangjától, vagy plazmatévéjük hangszóróitól, vagy kastélyaik vastag falától, vagy épp hétköznapi gondjaik kiáltozásaitól, a „mindenből a legolcsóbbat” filozófiától nem hallják meg a kondításokat!
