Pócspetrinek volt egy vize...

Pócspetri és Kispetri települések az 1800-as években még víztől elzárva, száraz földúton megközelíthetetlenül, külön léteztek. Pócspetri körül egyébként is mocsaras részek, vízállásos rétek, és a mélyen fekvő részeken apró tavacskák jelezték, hogy a Kárpát-medencében a víz az úr. Ám lehet a víz az úr, ha a sok apró emberke erejét összeadva erősebb, mert ha szükségleteinek kielégítéséhez földterületre van szüksége, akkor lecsapol, szelídít, mederbe terel, hogy legyen szántó, hogy legyen „élet”, s hogy a marhájának legyen télen is mit ropogtatnia a jászolból. Mert élni kell! Az isteni parancs szerint az ember fontosabb a környezeténél, az emberi élet több, mint a „vadállatok” élete, mióta uralma alá hajtotta a földkerekséget.
No, hogy mondandómat ne feledjem: A Kispetrit és Pócspetrit elválasztó vadvizeket az 1800-as évek végén egy épített patakmederrel lecsapolták, elvezették, s ezzel ismét győzött az ember, újabb területet nyert a mezőgazdasághoz, a telkekhez, az építésekhez. Összenőtt így hamarost Pócspetrivel Kispetri, aminek szerves része lett, sőt, később a vízelvezető patak túlsó részén, Kispetriben alakították ki a „közöst”, a téeszcsét, a fóliatelepet, állattartó telepeket, és persze itt nőtt a legjobb dohány, és itt piroslott a legszebb alma is. Emberi dolog ez a természetátalakítás, kár moralizálni rajta, hiszen az embernek épp az élettér az egyik legfontosabb kincs ezen a világon. Annak kialakításhoz pedig bizony sokszor nem gondolja végig tetteinek következményeket, vagy épp tudatosan vállalja azokat, s még jó az az eset, amikor nem visszafordíthatatlan átalakításokat végez. Ám végzett, végez, és végezni fog. Mindig, míg csak él!
Nevesincs „folyó” lett ez a pócspetri vízelvezető, ám a Máriapócsi főfolyamba torkollik, ami a Lónyai-csatornába, ami pedig a Tiszába. Így lehet aztán a névtelen kis vízgyűjtő patakocskából Európa egyik legnagyobb folyamának, majd a Fekete tengernek része, amiben már nehéz elkülöníteni, hogy melyik vízcsepp származik Pócspetriből. A kis patakocska a „nagy egész” része lesz, a léte így kap értelmet, így hoz hasznot az embereknek s visz hírt arról, hogy a vízgyűjtő területeken is élnek emberek, ukránok, szlovákok, magyarok, szerbek, románok, bolgárok. Gyerekkoromban ebben a vízelvezető „folyóban” oly sokat játszottunk, amiről szinte beszélni sem lehet! Mégis megpróbálom.
Mi a „Cserében” laktunk, ami a falu (déli-délnyugati részén) három utcából álló új telepe volt. A „Csere” utcái a „Csikósra” futottak ki, egy rétre, aminek a kellős közepén folydogált a „folyó”. A neve talán a „csíkos”-ból alakult ki, ugyanis a rétet átszelő patak még a gyerekkoromban is telve volt csíkkal. A „Csikós” a gyakori tavaszi magas vízállástól alaposan elöntve, szinte embermagasságúvá növesztette a vadvirágok, a gyógynövények, a sás, a vadsóska, és más egyéb növény szárait. Míg intenzív legeltetés is volt a faluban, addig a „Csikós” a falu egyik legelőjeként szolgálta a Közt. Ám, amikor olyan mértékben lecsökkent a legelő jószág száma a faluban, hogy közös legeltetésre már nem volt mód, (vagy nem tudtak gulyást megfizetni) minden állattartó gazdának, aki kérte, ki volt „mérve” egy-egy darab a „Csikósból”, amin a kevéske saját jószága téli takarmányának való szénáját megtermelhette, lekaszálhatta. A „Csikós” szélén állt a csordakút, egy igazi gémeskút vályúval, aminek vize szinte állandóan tele volt békákkal, jelezve, hogy ivásra tökéletes minőségű. Ittuk is, ha arra járva, kimelegedve a játéktól, megszomjaztunk. Öröm látni álmaimban, amikor a hatalmas termetűeknek tűnő férfiak, Sónyák János, Novák András, Oroszi Ferenc, Pekk András, Csé Herczku József, Pundzsák József, Lencsés Ferenc és a többiek nekikezdtek a kaszálásnak a „Csikósban”: Csengő hangú kaszájukat élesre fenték a „fenkűvel”, amit az oldalukon lógó tehéntülökben, vízben tartottak. Így ugyanis kevésbé marta az acélt a kő, csak élezte. Hallom ma is, ahogy a kövér „fűbe” belevág a kasza, a hersegő hangot, ahogy lendül a parasztkézben, s nyomában pedig egyre gyűlnek a „rendek”, a földre fektetett szénának való. Soha nem fogtam kaszát a kezembe egészen 1990-ig, amikor is ezekre a mozdulatokra visszagondolva, magam is rendre vágtam (és szinte azonnal úgy, ahogy illik) a kecskéimnek a szénának valót. Amikor a fű száradt, és a szélirány a házsorok felé hozta az illatot, semmihez sem hasonlítható élményben volt részünk. Az a csodás, száradó fűillat, szénaszag minden más falusi szagot elnyomott! A gyógynövények, a vízimenta illata elnyomta a disznóólak orrfacsaró bűzét, a trágyahalmok erjedő savanyúságát! Ráadásul a meg nem ázott száraz széna a legcsodálatosabb eledel télen a marháknak, lovaknak, egyéb kérődzőknek, s nem csodálom azt sem, ha a szénapadlások bódító illatában annyi „szerelemgyerek” fogant annakidején, falun, így Pócspetriben is!
A „Csikóst” szinte mértanilag megfelezve, egy szekérút vágott át nyugati irányba, amin gyalogosan legalább jó félórával hamarabb odaértünk a téesztelepre, mint körbe, az aszfaltúton. A parasztszekerek is gyakran jártak erre, még akkor is, ha az út legelején át kellett vágniuk a kis patakocskán, egy e célra kialakított, vagy inkább kitaposott „gázlón””. Ez a „gázló” egy merőlegesen körülbelül négy méter széles, és (hogy nagyon mély ne legyen) tíz méter hosszú, lapos része volt a patakmedernek. Természetesen állt benne a víz még nyáron is, így nem messze tőle egy fapalló is le volt fektetve, amin a gyalogosok kelhettek át száraz lábbal. A „gázló” ezzel a kialakításával tulajdonképpen elsimította a patak két oldalán magasra halmozott gátat, ezért a tavaszi olvadáskor, vagy nagy esőzésekkor a „Csikós” lába rögvest vízben állott. Még a patakparti káka, sás és nádtorzsa sem tudta megakadályozni, hogy kiöntsön a rétre. Mondanom sem kell, madárparadicsom alakult ki így hamarosan a tocsogókban, a magas fűszálak között. Bíbicek, gólyák, vadkacsák, énekesmadarak repkedtek állandóan fejünk körül, ha erre jártunk. Édesanyámmal keltünk át egyszer gyalogosan a „Csikóson”, a patakon át a „háztájiba” kapálni. Pacsirta dalolt az égen, vad, még tavaszi zöldben pompázott a rét, s én a kis gyereklábammal poroszkáltam anyám után el-elcsavarogva. Egyszer csak alig az orrom előtt repült fel egy fácán, s ahol madár van, ott fészek is kell legyen. Nosza, meg is kerestem! Hét fácántojás lapult a fű között, aztán a zsebeimben, már majdnem teljes volt a fészekalj, de bevallom, kiraboltam. Hazavittem a tojásokat, s megkértem anyámat, süsse meg nekem. Aki még nem evett jót, olyan rántottát kívánok neki!
A kis patak gyermeki lelkünket nevelte is. Erkölcsre, összefogásra, csapattá szerveződésre. Történt egyszer ugyanis, hogy egy esős nyáron egy „Csikóson” átszekerező gazda nehézre rakta a szekerét. A patak gázlója aztán megfogta. Úgy leült az a szekér a felázott mederben, hogy se ide, se oda, a ló is csak toporzékolt tehetetlenségében. Húzta volna, de nem bírta. Habot vert patáival, sáros habot. No, a mérges gazda aztán elővette az ustorát, s adott neki! A saját tehetetlenségét a lován verte le, de olyan kegyetlenül, hogy először csak mi, gyerekek dörgöltük bátran az orra alá, hogy ezt nem szabad, aztán a keserves lónyerítés és a gazda kiabálása odahívta a felnőtteket is. Ők már nem voltak olyan angyallelkűek a gazdával, megmondták neki egyenesen a szemébe, hogy mit és hová veregessen! Közös erővel kirángattuk a szekeret a gázló sarából, de az a gazda még nagyon sokáig sáros maradt az emberek előtt! Mi magunk pedig megszerettük a lovat, s meggyűlöltük az állatot kínzót.
A patak medrében általában nyáron is legalább térdig érő víz folydogált. Elég volt ez ahhoz, hogy a kétéltűek, hüllők, rovarok százait-ezreit táplálja. Itt fogtam először kecskebékát a kezembe, itt ragadt nadály először a lábamra, itt sikerült csíkot fognom kosárral, és itt ijedtem halálra a vízisiklótól. Halvány emlékeimben fel-felbukkan egy-egy mocsári teknős képe is, de arra már nem merném letenni a nagyesküt, hogy az is élt benne. A fűzfák viszont ott hajbókoltak partján, és olyan, de olyan fűzfasípot lehetett „kerekíteni” ágaikból, hogy csak úgy zengett a falu, ha rákezdett a fütyülésre a soktagú „banda”, a barátaim és én magam.
Ugyancsak a patak medrét követve juthattunk el a falu temetőjéhez is a legrövidebb úton. A temetőbe járás így válhatott gyerekkorom egyik kiemelkedő élményévé, hiszen amíg kiértünk a temetőbe apám sírjához, annyi látnivaló csábított lemaradásra, hogy anyám nem győzte a „gyere már fiam”-okat. A temető felé a patak a „Páskom” nevű rétre érkezett. A „Páskom” egy hatalmas sík terület volt akkor, ahol ugyancsak a gulya legelt, már, amíg volt gulya. A patak itt is óriási területeket tudott elönteni mikor nagy esőzések voltak, ilyenkor akár egy tenger, akkora lett a „Páskom”. Elcsentük otthonról a fa mosóteknőket, s kineveztük azonnal magunkat kalózoknak, vérszomjas harcosoknak, akik előtt egy cél lebeg, behajózni a hatalmas tengert, s uralmunk alá hajtani a rajta csónakázó bikficeket. Persze voltak „szerencsétlenségek” is, amikor egy-egy fateknő léket kapott, vagy kiesett a dugó belőle, vagy csak egyszerűen szerencsétlenül evezett a gazdája. Ilyenkor a harcosok „bokáig süllyedtek a feneketlen sárba”, azaz egyszerűen felálltak a vízben, nyakig húzták fel a lecsúszott klottgatyájukat, visszaültek a hajójukba, s eveztek tovább. Ebben a „feneketlen” tengerben úsztam először, illetve, ha igazat akarok mondani, csak a sáros vizet nyeldekeltem. Nem zavart senkit, hogy Kispetri összes libája is ide járt úszni, s bizony néha zöldellt a víz mögöttük! Talán ennek a tápanyagokban gazdag víznek is volt köszönhető, hogy a mélyebb részekben itt már kárászok, keszegek éltek, amikből vesszőbotunkkal sokat levegőre hoztunk.
A „Páskom” adta a petri cigányok pénzkereseti lehetőségeit is. Innen származott ugyanis a falu majd összes házának alapanyagául szolgáló vályog, amit mély gödrökből kitermelt agyagos földből, szalma vagy szénapelyvából, és természetesen a patak vizéből gyúrtak, formáztak, majd a „Páskom” sík területein szétrakva a napon szárítottak. Néhány fillért kértek a régi időben darabjáért, de mivel sok ezer kellett egy házhoz, tisztes fizetést hozott a cigánycsaládoknak. Nem beszélve arról, hogy az általuk vetett vályogból épített házhoz később is visszajárhattak „kéregetni”, s egy háziasszony sem zavarta el őket. Anyám is sorra adogatta nekik a szalonnát, a kenyeret, a babot, a zsírt, mígnem kihalt az utolsó vályogvető generáció. A „tégla-kor”, meg a „géptej” pedig a halálát jelentette a „Páskomnak” is.
Nekünk, a „cseresieknek” valamiféle határt jelentett a patakon átívelő kis híd, ami szétválasztotta a „Csikóst” és a „Páskomot”. Onnantól kicsit idegennek éreztük magunkat, nem is jártunk gyakran arrafelé játszani! No, meg hogy őszinte legyek, féltem arra járni a híd alatt fészkelő vándorpatkány miatt.
A „Csikóst” nedves őszökön szinte teljesen elöntötte a víz. Mivel eleve mélyen fekvő részen terült el, így a kiöntött vizet nem tudta gyorsan eltüntetni, ezért gyakran egész télen megmaradt a vízfelület, természetes korcsolyapályát adva nekünk, gyerekeknek. Miután „beállt” a jég, már egy-két centis vastagságúra is rámehettünk, hiszen a víz mélysége eleve nem volt több tíz-húsz centinél. Ha hó esett rá, először közös munkával megtakarítottuk, kijelöltük a pályát, és magunk faragta botokkal kergettük a rongylabdát. Még nem tudtuk azt, hogy modernebb eszközökkel játszva ezt jégkorongozásnak hívják. Volt egy fröcsitalpú cipőm. Illetve Egy fröcsitalpú cipőm volt, ami a kislábújjamnál már kilukadt. Mégis ebben jártam télen iskolába, mert hazafelé ez csúszott a legjobban a „Csikós” jegén.
Délnyugat felé, a Nyíregyházát Nyírbátorral összekötő út felé igazi vadvilágon keresztül lehetett gyalogosan eljutni. Miért jártunk hát arra?- kérdezhetik joggal. Mivel a gépi-, és nagy tagokba való szövetkezeti művelést a föld adottsága (vizes, fás, fűzes, nádasokkal tarkított részek) nem tette lehetővé, ezért itt mérték ki a téesztagoknak a rendes járandóságát, a „háztájit”. Ez a bevitt értéktől, illetve a végzett munka fontosságától függően egy-két hold volt csupán, ám az okosan megművelve, ellátta az egész családot kukoricával (így hússal is), tökkel, babbal, napraforgóval. Zécsi várnak hívtuk ezt a területet, ahol a patakunk olyan fekete földet öntözött, amilyet Debrecen környékén látni! A főúton túl már a Kislétaiaké volt a terület, de az út menti még vadabb területek eleve kizárták, hogy arra is földet mérjenek.
Sokat jártunk gyalogosan a háztájiba dolgozni anyámmal, útközben alig győztük kerülgetni a tocsogókat, vízállásokat, gödröket. Mire kiértünk, már annyira fáradt voltam sokszor, hogy azt lestem, hogyan tudnám elbliccelni a munkát. Egyszer anyám kapája hatalmasat döndült a földben, ahogy belevágta. Úgy megijedtünk mindketten, hogy azonnal hazaindultunk. A legenda szerint a valahai földvár, az Ercsi vár kincseiből, régiségeiből találtak a gazdák a szántás, kapálás alatt, de hogy nekünk miért nem kellett a kincs, máig sem értem. Talán a megtalálókra nem hoztak szerencsét a tárgyak? Sokat gondolkodtam, vissza kellene menni, és megnézni, mi volt az a döndülő hang, de a babonás legendáktól való félelmem ebben megakadályozott. Megelégedtem hát a varjúfészkek kiszedésével, a nyúlfiak elfogásával, és a terményt ősszel hazaszállító szekér zörgésével.
Fenntebbieket nem azért mondtam el, hogy kontrasztosak legyenek a most következő soraim, hanem csak azért, merthogy így volt. Az én gyerekkorom volt, Pócspetri vize volt. Volt.
Már jó húsz éve elköltöztem szülőfalumból, így amikor hazamegyek, erősebben látom azt, mi változott. Valaha hatalmasnak tűnt itt minden. Hosszú, beláthatatlanul hosszú utcák, akár több órás távolságok, és hatalmas terek jelentették nekem Pócspetrit. Mára minden összezsugorodott. Karnyújtásnyira van a temető a „Cserétől”, és szinte összenőtt a szomszéd faluval, bocsánat, várossal, Máriapóccsal. Hogy mi lett a „Páskomból”? Feltöltötték gödreit, talajegyengetés után utcasorok, házak állnak rajta. Mivel a víz egyre fogy, (észre kellene már vennünk végre!) ma már az egykori szűk kis patakmeder is el tudja vezetni. Ha nem, hát akkor a temető előtti nyárfást önti el, s a nyárfák árnyékában nem terem más, csak a vérszívók nemzetsége, a szúnyogok. A „Csikós” egykor vadvilágtól hemzsegő területe is domesztikálva lett. A patakot alig látja már az arra járó, mert eltakarják a gazdasági épületek, a vállalkozások üzemcsarnokai. Kispetri és Pócspetri teljesen összenőtt, az egykori gyalogutakat benőtte az aszfalt, most már mindig száraz lábbal lehet eljutni a „közös” felé.
Pócspetrinek volt egy vize! Vajon a mai gyerekek is olyan élmények hatása alatt nőnek emberré, amikben nekünk volt részünk annakidején? Nem várok választ. Maguknak feleljenek!