A világ vége... (mese)

A világ vége…


No, vót eccer egy ember, meg annak egy asszonya, oszt ez az ember eccercsak fogta a kisfejszéjit, reáaggatott egy tarisznyát a jobbikbul, felszerszámozta a kamarábul aztat szalonnával, kis kinyérvel, kis borval es, oszt világgá ment. Azaz, csak ment vóna, ha tutta vóna, merre van a világ! Mer ahogy körbenézett, csak a Novák András kaszálóját látta maga előtt, meg az Oroszi Ferkó szántóját a szilvafájival egyetembe. Ott ugattak rajt a kutyái es, oszt azoktul való félelmibe, vagy a fene se tuggya mér, hát elindult valamerre. Arra. Nem bírt mán az asszonyval. Azér. No, gondolta, majcsak megmutassa annak a nagyszájú asszonnak, hogy hollakikazúristen, ha ember nincs a háznál! Vágja mosmán magának ű a fát, meg abrakolja a marhákot az istállóba, meg étesse a kocát az ólba egyedül, nomeg javiccsa a zárat, ha nem nyíllik. Ű mán effélét nem tészen, mígcsak foggal bírja a szalonnát! Hát!

No, ment, mendegélt, oszt ahogy elhatta a faluja határát napnyugot irányába, hát egy irdatlan nagy legelő került az uttyába. Ahogy megy, mendegél, marhákot látott azon a legelőn, de egy ember se őrizte azokot a marhákot, csak úgy magikba falatozták a jóízű füvecskét. Szóval, sehon se látta a gulyást, hámán csak úgy magátul es elkezdte hajkurászni azokat a marhákot. Öszvefele. Hogy aszonygya, tülled te, eriggycsak Manci, hóha Juci, hajhahóóó! No, hogy mit akart a hajkurászásval, csak ű tudta, de tán még ű se. Ahogy kajabál, eccercsak tán a főd alól, elésírült a gulyás. No, te ecceri ember, olyan jól térítetted a marhájimot, hogy felfogadnálak én magam mellé, ha eljönnél szógálni. Három nap a világ, negyedik a számadás, hát csapj a tenyerembe, oszt kezdheted a munkát, nékem haza kell ugranom az asszonyhoz egy kicsikét! Belecsapott az ecceri ember annak a gulyásnak a tenyeribe, pedig ase tutta, kifija bornya, de mán csakcsak elege vót a világgámenésbül, hát azért es. Terelgette, etetgette, őrizgette a marhákot három kerek napig, oszt a negyedik nap reggelén újfent elősírül a gulyás. No, te ecceri ember, látom, jól végezted a munkádot, mongyadcsak, hát mér kellett neked világgá menned? He? Hát mit es mondhatott vóna az ecceri ember, hogy es mondhatta vóna el, hogy űvele a felesége mint a kutyával, hogy csak odaki pipázhatott a pitvarba, hogy csak eccer ihatott egy nap, akkor es csak háromcentet meg egy pohár bort, hát kitanálta, aztat mongya, hogy kincset megyen keresni. No, te ecceri ember, hát ha kincset mégysz keresni, itten van a szógálatodér ez a darutoll. Eztet ha a kalapod karimájába biggyeszted, olyan, de olyan forgószél kerekedik, hogy akármerre vagy es, hazaviszen tégedet azon minutába! Vidd, ez a fizeccség!

No, megyen csak, megyen a mi ecceri emberünk, oszt ahogy halad, hámán kituggya hanyadik falura járt az otthonátul, hát látott egy órijási rakás fát, de csak úgy, összvedobálva, úgy álltak azok a hasábok, akár az ű asszonyának a kontya felkeléskor. Hámán csak nem nézi, hogy ilyen összevisszaság legyen a világba, mán csak rendnek kell lenni, hát hozzákezdett, hogy összvepakolja glédába azokat a fákat. Oszt el es kezdte. Rakta a fát, rakta, de mán csak feltűnt néki, hogy ezeknek sincs gazdájuk, akár az előbb a marháknak. Azér csak rakta. Ahogy rakja, eccercsak elésírül egy favágó. No, te ember, de jó, hogy erre jártál, hát nékem eztet a fát három nap alatt összve kell, hogy rakjam glédába, de nincsen nékem arra időm, mer mék haza az asszonypajtáshoz egy kicsinyég, hát felfogadlak én tégedet erre a munkára. Mikor visszajövök, megkapod a fizecsséget es. No, pakolta a mi emberünk derekasan a fát, összve es pakolódott az olyan szép glédába, hogy öröm vót arra nézni es, hátmég a gazdájának lenni! No, a negyedik nap reggelén ott es vót a favágó. Meg vót elégedve a munkával, oszt ki es fizette vón a mi emberünket, de előtte mán csakcsak reákérdett, ugyan, mongya mán el, mivégbül járja a világot? Mit es mondhatott vóna a mi emberünk, tán aztat, hogy mindennap csak pityóka van a háznál, hogy este meg csak csupor tejvel rágja az üres kinyeret? Hát ezt mán mégse mondhatta, hát újfent aztat hazudta, hogy kincset megyen keresni. No, ha kincsér mégysz, itten van ez a faháncs, ha eztet kidobod a kertedbe, azon minutumba meglesz a téli tüzelőd, kerítésed, mindened, mi fábul való vóna. Hát eriggy! Azzal ment tovább a mi emberünk.

Ahogy megy, mendegél, hát előtalál egy magtárat. De az es csak úgy, gazda nélkül állott, pedig milyen szépen elé vót borogatva a búza, hajják, parasztembernek ez a látvány olyan, akár a városinak a teli vásárcsarnok. No, hozzá es látott, hogy bélapátolja aztat a búzát a fedett helyre, nehogy megáztassa aztat az isten fellege. Ahogy lapátol, eccercsak elésírül egy gazdaféle, oszt mongya néki. No, te ecceri ember, de jó, hogy errefelé vetett a Jóisten, mer felfogadnálak, hogy bélapátold eztet a búzát, nékem nincs időm, mer haza kell mennyek a feleségemhe egy kicsinykét. Három nap, oszt itt vagyok, negyedik nap elszámolunk. No, tette es a dógát az ecceri ember, bé es lapátolódott az a búza, úgy, ahogy kell. No, negyedik nap reggelén jön ám a gazdaember, oszt lássa ám, bé van a búza takarva, hát igencsak meg vót elégedve. De mán a fizetés előtt csakcsak kifaggatta a mi emberünket, hogyhát mér es járja a kerek világot. Mit es mondhatott vóna a mi emberünk, tán aztat, hogy mindég csak a trágyahordó csizmája van a lábán, hogy mindég csak a fótos gatyája az ülettyén? Mán aztat csak nem mondhatta, hajják, hát ennek es aszonta, hogy kincset megyen keresni. No, te ecceri ember, hát, ha kincset keresel, itten van ez a búzaszem, ha elveted a fődedbe, olyan gazdagságod lészen, mint másnak se a környéken. Hát ez a fizeccség, mosmán csak eriggy!

No, ment, mendegélt a mi emberünk, de mán csak úgy epekedett az asszony után, mint a láncos kutya a szaladásra, meg az igazat megmondva, a saját ágya es hijányzott mán néki, meg a plafonnya a feje felől, de nagyon. Hát fogta magát, oszt a kalapja karimája mögé gyugta a darutollat. Várt, várt, hogy mi lészen, oszt nem lett semmi. Se szél, se fuvallat, semmi, de semmi, az égadta egy világon! No, de rászedett ez a gaz gulyás, verném széjjel a száját! Kidühöngte magát, oszt azzal a saját lábán elindult visszafele. Ment, mendegélt, oszt ahogy hazaért, hámán várta az asszony. Annak es hijányzott az ember, mer alig bírt az állatokval, meg nem szeretett a se egyedül, abba a nagy ágyba csak forgolódott hajnalig az ura nékül. No, merre járt kend, kérdezte, oszt mér ment kend világgá, mongya csak nékem! Hát a mi emberünk elmondta, hogy mér. Elmondta a pipát, a pályinkát, a pityókát, az üres kenyeret, a szaros csizmát, meg a fótos gatyát es, de mosmán minden másképp lészen, te asszony, mer kaptam én a munkámér két kincset es. A harmadikrul nem szólott, tán szégyelte, azér. Azzal fogta, oszt az udvarra hagyította a faháncsot, oszt várta, mi lesz. Hát semmi se nem lett. Elvetette a búzát es a főggyibe, oszt abbul se nem lett semmi. Hinnye, hogy aztakaporszakállúatyaúristenit ezeknek a gazembereknek, hát így hálálták meg énnékem a munkámat? De mán csak elcsitította az asszony, lássa kend, aztat a munkát itthon es elvégezhette vóna a magájéba, nagyobb kincs a, akkor mán előrébb vónánk. Eztet tán megtanulhassa kend ebbül a világjárásbul, hogy az otthon a legrangosabb. Én meg fogadom kendnek, eztán jobban becsülöm magát es, meg a munkáját es, mer nem jó egyedül egyikőnknek se, az a jó, ha együtt vagyunk, párba, mink ketten.

No, azóta élnek, míg meg nem halnak űk es ahogy minden ember, oszt azóta kerek a világ arrafelé, oszt azóta nem kell eztet a kerekséget sohase körbejárni, mer elég, ha az ember a maga helyén elégedett. Hát tanulják meg ezt magik es, oszt ne szaladgájjanak annyit! Jónapot!